Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Versek3

2010.01.30

 B.Huszta Irén:Hazafelé

Meddig tarthat ez a boldogság
Örökké tartson, arra vágyom
Életem végéig várok rád
S azon túl is a másvilágon

Nem vártam soha, hogy enyém légy
Csak érezhessem a szívedet
S lelked hatalmas szeretetét
Mely az enyémmel néha egy lesz

A boldogságom neked is van
Hisz az örömben egyek vagyunk
Csak fájdalmunk megoszthatatlan
S haza úgyis örömmel szállunk

Addig is jár a libikóka
Föl- s lerepülünk, mint a madár
Szabadon, vagy éhünktől hajtva
Amíg lelkünk az egységbe talál.

 Vajon..

Vajon milyen lehet egy porszemnek lenni,
Tömegtelen testtel a szélben peregni,
Nap fényét ha rád süt ezer tűre szelni,
Lassan földre hullva az út porába veszni?

Vajon milyen lehet kis bogárnak lenni,
A lámpa fényburkát körbekeringeni,
Az izzó forró szálát fél arcoddal lesni,
Burkának koppanva életed veszteni?

Vajon milyen lehet falevélnek lenni,
Tavasszal születni, az Ősszel elmenni,
Sárgultan, vöröslőn fádról leperegni,
A puha földre érve eltemetve lenni?

Vajon milyen lehet kis virágnak lenni,
Bimbó fejed büszkén az égre emelni,
Szíved nektárjával méheket etetni,
Szirmaid hullajtva a halálba menni?

Vajon milyen lehet kődarabnak lenni,
A belédfolyó víztől télen megrepedni,
Folyóban forogni, kis kaviccsá lenni,
Csillogó homokként a semmibe veszni?

Vajon milyen lehet öreg fának lenni,
A fűrész foga után vágyódva epedni,
Lelkeddel millió apró szút etetni,
Életed ágait viharral temetni?

Vajon milyen lehet büszke hegynek lenni,
Felhők kalapjával fejedet elfedni,
Vihartól, esőtől örökké szenvedni,
Lágy dombbá simulni, alföldként elveszni.

Vajon milyen lehet bősz felhőnek lenni,
A tengerek fölött új erőre lelni,
Ordítva, tombolva földeket etetni,
Csepegve könnyezve csendben kiszenvedni?

Vajon milyen lehet óceánnak lenni,
Felhőkből lehullva sós ízzel születni,
Hidegben megfagyni, napon melegedni,
Lassan kiszáradva temetővé lenni?

Vajon milyen lehet bolygónak lenni,
Évek milliárdján egy csillagot követni,
Körbekeringeni, fény-életét enni,
S a csillag elmúltakor némán vele veszni?

Vajon milyen lehet a Világnak lenni,
Értelem nélkül, robbanva születni,
Örökké tágulni, darabokra esni,
Magányosan halni, a Semmivé lenni?

Vajon milyen lehet nem csak úgy létezni,
Üres életünknek értelmet szerezni,
A Világ lényegét végre felfedezni,
Nem csak lenni, hanem örökké szeretni?

Vajon milyen lehet végre SZERETNI,
A bánat magányát örökre feledni,
Egy másik szívvel sírva-nevetve remegni,
Lelke puha bársony ködében elveszni?

S most már tudom, érzem: páratlan SZERETNI,
Ha nincs velem, akkor is Őérte lenni,
Tündér-szemeiben boldogságot lelni,
Szíve dobbanását örökké követni!

 Késik a hajnal...

Ma úgy látszik késik a hajnal,
Te csak alszol akár egy angyal,
legyen az álmod, legyen az álmod mély...

Ébredned még nem kell,
lehet hogy sose lesz reggel,
olyan banális és végtelen az éj...

Ide idegenként jöttem,
s bár történt valami közben,
idegenként tűnök újra el...

Lehet hogy álmodtál csak engem,
te is álomként élsz bennem,
csak aludj kicsim, a nap se kelt még fel...

De ha találkozunk és megismersz,
Kérlek ne szólj!Csak Nézz rám,
S, szemeddel üzenj némán.....
Mint ahogy én..

 Weöres Sándor:Canzone

Még nem tudom, hogy mennyi vagy nekem,
ó, hallgat még felőled benn a lélek,
mely fátylat von köréd, szerelmesem,
s még nem tudom hogy néked mennyit érek,
jó sorsodat hozom, vagy tán halálom
arany s gyémánt díszét, még nem tudom:
új, mézes fájdalom
indái közt nehéz utat találnom.

Csak azt tudom, hogy társra sose várt
az én szívem s lettél egyszerre társa,
elvéve tőle életet s halált,
hogy visszaadd másféle ragyogásra;
hol bennem erdő volt: dúvad- s madár-had
hazátlan csörtet villámtűz elől;
és kunyhóm összedől,
ha benne otthonod meg nem találtad.

Csak azt tudom, hogy hajlós testeden
szinte öröktől ismerős a testem,
fejemnek fészke ott a kebleden,
s nem szégyen, ha előtted könnybe estem,
semmit se titkolok s ős-ismerősen
jársz vad, töretlen Tibet-tájamon,
imbolygó szánalom,
vagy éji égen csillagkérdező szem.

A megtépett ideg, e rossz kuvik,
szemed nyugodt kék mécsét megtalálja;
kicsinyke úrnő, térdedhez búvik
s elszunnyad az érzékiség kutyája;
és benn a Fénykirály, az örök ember,
még hallgat, tán nem tudja szép neved,
s nem mond ítéletet,
így vár piros ruhában, szerelemben.

 Mosoly az arcodon

Szeretném látni a mosolyt az arcodon,
Tisztán, szelíden úgy, hogy ragyogjon:
Szeretném látni a boldog szemeket,
Amelyekből más is erőt meríthet.

Szeretném hallani a boldog nevetést,
Amely mindig őszinte és békés.
Hallani, ahogy a jót dicséri szád,
S nem az elégedetlenség nehezedik rád.

Szeretném érezni, hogy békés a világod,
Hogy hiteddel a rosszat leigázod.
Felülkerekedsz a súlyos bánaton,
Hisz Isten veled van minden utadon.

Szeretném tudni, hogy jó döntést hozol,
Ha válaszút előtt botladozol.
Mindig tudd pontosan, melyik Isten útja,
Tudd, ha rálépsz boldogság vár rajta.

Szeretném, hogy vágyaid valóra váljanak,
De hinned kell, hogy imáid meghallgattatnak.
S ehhez legyen az a hely a templomod,
Ahol a válasz már a szívedben visszhangoz.

Szeretném, ha aggódó szíved lecsendesülne,
Ha minden gondod Isten elé lenne letéve.
Ha szíved ezáltal teljesen felszabadulna,
A fénysugár lelkedig hatolhatna.

Szeretném, ha veled érted imádkozhatnék,
A bánatodban is szívesen osztoznék.
Ha nyújtod a kezed, Isten elé vezetlek,
Hitem szikrájából lángot gyújtok neked.

Szeretném, akár a könnyeid árán is,
Hogy hinni tudj abban, aki felszabadít.
Egy kőhajtásnyira van az igaz szeretet,
De a követ neked kell a földről felemelned.

 Sorsom

Sorsom immár sorsodhoz kötődik.
Látod? Már létem léted része lett.
Mosolyom napfényként beléd szövődik,
s te ragyogsz rám a csillagok felett.

Szavad zenéje incselkedik velem,
s csengő kacagásom kísért, ha alszol.
Öledben hálok minden éjjelen,
mert akkor is vágylak, ha haragszol.

Lelked derűje a fénylő napom,
s szívem békéje az éjed csendje.
Öleljen lágyan szerelmes dalom,
hogy életed sebeit befedje!

Sorsom keresztezte az utadat,
lényed beivódott az életembe.
Hiába keresel ebből kiutat
mindig találkozunk a végtelenbe.

 Hajas György:Csak jó

Az álom is csak Téged rajzol fel,
Pár vonal, karc, álmommal felel,
Mint ablak porába húzott kusza ábra:
Kileshetsz általa a fényes napvilágra.

Így képzelheted a kinti világot,
Százszínű szivárványt, fekete virágot,
Kavargó lelkednek édes kínjait,
Mik élővé festik buja, vad vágyaid.

Bolondos táncot járnak apró, zöld najádok,
Elménkbe feslett képet villantó tündérlányok,
Vágyaink lámpását gyújtják meg nevetve,
Lobbantva minket is, színes szerelemre.

És nem lessük már, hogy nappal van, vagy éjjel,
Eltelve egymással, szerelemmel, kéjjel.
Kit érdekel, hogy álom, vagy valóság?
Csak jó, hogy a miénk, e kábult, szép boldogság.

 Szeretlek

Nagy magányomban álmodozok róla,
hogy ha életünk összekapcsolódna,
az maga a tökély volna.
De téged egy kéz fogva tart,
ami engem a pokol felé hajt.
Még kapaszkodom egyetlen apró kis reményben,
ez nekem a minden, ez jelenti létem.
Nyugalmam nem lelem, felfordult a világ,
magam alá temetném minden egyes hibám.
Kiönteném szívem minden titkát neked,
könnyem hullajtom, mert nem vagy itt velem.
Érted sír minden egyes sorom,
eddig fekete volt szívem mint a korom.
Megtanultam szeretni, s te segítettél ebben,
te vagy az a lány akit a legjobban szeretek.
Maradj velem, míg tart az élet,
szeretni foglak örökké, neked ezt ígérem!
Ott voltál velem mikor rám szakadt az égbolt,
segítettél, együtt éltünk át sok jót, ami szép volt.
A félelem kerülget, ha egyedül maradok,
segítséget mástól, már nem kaphatok!
Bevallom szeretlek, akármi is történt,
nem hagyom el én őt, váljak inkább kővé!
Ott maradok vele a jóban, s a bajban,
akkor is, ha az élet velünk együtt jajgat.
Szeretlek! Féltelek! Kérlek hidd el nekem,
szívem ennyire még, senkit sem szeretett!
Aki ilyen jó volt hozzám, és oly tiszta,
ha elveszítelek százszor sírnám vissza,
azt mind amin együtt nevettünk,
elmondva egymásról, hogy szeretjük,
a boldog perceket,
s ez nem más mint a véget nem érő szerelem!

 Várnai Zseni:Csodák csodája

Tavasszal mindig arra gondolok,
hogy a fűszálak milyen boldogok:
újjászületnek, és a bogarak,
azok is mindig újra zsonganak,
a madárdal is mindig ugyanaz,
újjáteremti őket a tavasz.

A tél nekik csak álom, semmi más,
minden tavasz csodás megújhodás,
a fajta él, s örökre megmarad,
a föld őrzi az életmagvakat,
s a nap kikelti, minden újra él:
fű, fa, virág, bogár és falevél.

Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok,
innám a fényt, ameddig rám ragyog,
a nap felé fordítanám arcomat,
s feledném minden búmat, harcomat,
élném időmet, amíg élhetem,
hiszen csupán egy perc az életem.

Az, ami volt, már elmúlt, már nem él,
hol volt, hol nem volt, elvitte a szél,
s a holnapom? Azt meg kell érni még,
csillag mécsem ki tudja meddig ég?!
de most, de most e tündöklő sugár
még rám ragyog, s ölel az illatár!

Bár volna rá szavam vagy hangjegyem,
hogy éreztessem, ahogy érezem
ez illatot, e fényt, e nagy zenét,
e tavaszi varázslat ihletét,
mely mindig új és mindig ugyanaz:
csodák csodája: létezés.. tavasz!

 Hiányzol...

Álmomban itt voltál Velem
Éreztem, hogy fogod kezem
Rám mosolygott édes arcod
Feledtük egymásért a harcot
 
Csata, mit egymásért vívunk
Amit, mi szerelemnek hívunk
Ki nem érezte még eme hiányt
Az folytonos fájdalmában kiált
 
Én már túl vagyok mindenen
Amire vágyom, az a szerelem
Hogy, itt legyél Velem édesem
Ahogy, éjjel álmomban Velem
 
Szeretném, ha mindez igaz lenne
Hogy, értünk az élet csodát tenne
Hogy, vágyunk csodás vonzódása
Ne legyen fájdalmainknak kiáltása
 
Mert a hiány, mit egymásért érzünk
Seb, mitől kicsi szívünkből vérzünk
Mégis, pótolja az elhullott cseppeket
A szívünk, mely belül annyira szeret!

Amelyik versnél nincs feltűntetve a szerző neve,számomra ismeretlen,és nem tartom a sajátoménak sem.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.