Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Márai Sándor Fűveskönyv 151-202-ig

2010.02.04
 

151

Az utazásról és a szállodai szobákról

 

Ha elutazol, ne akarj otthont varázsolni a szállodaszobából. Vannak emberek, akik reménytelenül magukkal cipelik útjaikra a vágyakat és kellékeket, melyekkel odahaza élnek, s legszívesebben kanárit, hintaszéket és családi fényképeket vinnének magukkal, hogy az idegen fogadó szobájában se nélkülözzék otthoni életük kegytárgyait. Ezek az emberek nyűgösek és gyermekesek, örökké vágynak a dada és a bölcső után. A tapasztalt ember az utazástól a szabadság időleges, nyers élményét reméli, egyfajta zord kiszámíthatatlanságot, a valóság meglepetését, s nem óhajtja otthonná babusgatni és meleggé pihézni a szállodai szobát. S az ember, aki ismeri szívét, a világot és az emberi dolgok természetét, otthonában is úgy él, mint egy fogadószobában, s nem tömi meg felesleges, érzelmes vagy hiú kacattal a helyiséget, ahol múló élete eltelik. Az ilyen ember otthonában is úgy él, mint egy fogadóban; mert mi kell az élethez? Egy ágy, egy asztal, egy szék. S utas vagy, futó vándor, főbérleti lakásodban is. Gondolj mindig erre, mikor elnyújtózol, otthonodban vagy idegenben, az ágyban: reggel odébb kell állnod, felmondhat a Tulajdonos. Ezért nem kell - soha, sehol - kanári, sem hintaszék.

152

A renyheségről

A hashajtóktól pedig tartózkodjál. S ha már kínzó fejfájás vagy heveny gyomorrontás kényszerít, hogy élj velök, érd be - nagy ritkán - egy pohár meleg keserűvízzel. Mind a szenna készítményekben van valamilyen erőszakos szándék, mesterségesen beavatkozni a természet életrendjébe. A bélrenyheség mögött legtöbbször zsugoriság van, valamilyen görcsös kapzsiság, hideglelős becsvágy; aztán a tunya életmód is van mögötte; a bélrenyheség mögött az élet és egy ember renyhesége van, egészen és teljesen. Ha te magad renyhe vagy, miért reméled, hogy emésztésed fürge lesz? Minden nyavalya mögött az egész ember jelleme lappang. Békülj meg jellemeddel, s békében élsz majd emésztéseddel is.

153

Az emlékekről és a csodálatosról

Soha nem érthetem meg, miért életem legszebb emléke a pillanat, mikor - tízéves lehettem - egy téli délután beléptem anyám sötét, üres hálószobájába, s a küszöbön állva megpillantottam a bútorok politúrján és a kályha csempéin az ablak előtt, az utcán és a szemközti házak tetején világító hó kékes visszfényét. E pillanat varázsát nem tudom elfelejteni. A hó kék fénye a sötét szobában valósággal megdöbbentett, s ugyanakkor sem azelőtt, sem azóta nem észlelt boldogságérzettel töltött el. A titoknak, a mesének, az álomszerűnek, az anderseninek, az elvarázsoltnak ezt a teljes káprázatát addig nem ismertem, s később sem találtam meg az életben, soha, sehol. Mi történt akkor szívemben, idegeimben vagy a világban? Nem tudom megmagyarázni. A csodálatost nem lehet magyarázni. S az ilyen emlék örökké dereng egy lélekben, ugyanolyan mesés, kékes fénnyel, mint anyám hálójával szemközt, a háztetőkön a hó.

154

A barbárságról és a bizánciakról

A barbárok uralmát mindig követi Bizánc uralma. Egyfajta emberi, történelmi, az emberi természet sajátos rendjéből következő törvényszerűség írja elő, hogy a nyers betörést és hódítást, a zűrzavar átmenetét követi egy túlfinomodott, romlott és mesterkélt rendtartás, tele szolgai ceremóniákkal, méreggel, gyilokkal és sima beszéddel, kétrét görnyedt, fülledt udvariassággal és hajbókoló kegyetlenséggel. Ilyen az ember: hol barbár, hol bizánci. S néha, nagyon ritka időszakokban, egy rendkívüli egyéniség nevelő szándékú uralma alatt, aki tökéletes törvények szigorát tudja egyeztetni a méltányosság íratlan törvényeivel, emberivé szelídül; de ezek ritka és múló időszakok.

155

Arról, amit az emberek kívánnak

Az emberek természetesen mindig azt kívánják az írótól, a magyarázótól, a kifejezőtől, hogy érdekeik szerint beszéljen. Az író nem teljesítheti ezt a kívánságot, mert az emberi érdekek fonákok és egymással ellentétesek: az író mindig csak az igazságot fejezheti ki, legalábbis ez a szándéka. De ugyanakkor, amikor az emberek mohón és türelmetlenül megkövetelik az írótól, hogy mondjon el helyükben és nevükben mindent, ami érdekük, elvárják azt is, hogy páratlan és érdek fölötti legyen. Ezért tudnod kell, hogy soha nem tehetsz kedvük szerint: ha érdekeiket szolgálod, elveszted magad, ha pártatlan vagy, elveszted az emberek kegyét, ha elmondod az igazat, nem azt vizsgálják és bírálják, amit mondtál, hanem hiányokat fedeznek fel majd művedben, kifogásolják, hogy ezt vagy azt nem mondtad, s számon kérik, miért nem mondtad?

Egy kalapostól senki nem kéri, csináljon cipőt is, egy susztertől senki, csináljon kalapot: de az írótól mindenki mindent kér, egyforma hévvel és türelmetlenséggel. Ezért ne hallgass soha, senkire, csak lelkedre és az Angyalra.

156

A lángokról és az azbesztről

Mert mikor az igazat - a legegyszerűbb igazságot - kimondod, tudnod kell, hogy rögtön lángok gyulladnak fel körülötted: a szenvedély, a számonkérés, a sértettség lángözöne. Aki az igazat mondja, tűztengeren halad át, s helyesen teszi, ha egyfajta azbesztruhába öltözik, máskülönben tüstént elperzselik a lángok. Ez az azbesztruha soha nem lehet más, mint a közönyös és kérlelhetetlen nyugalom, a parancs és a szolgálat nyugalma: nem tehetsz mást, így kell cselekedned, akkor is, ha elégetnek. Az író mindig máglyán áll kissé. Néha lassú tűzzel sütögetik, néha öles lángokkal. S mint a fakírok, akik megszállott hitükben és hideg önkívületükben meztelen talppal, sebesülés nélkül, érzéketlenül sétálnak át a tűzrakáson, úgy az írót sem óvja más a harmadfokú égési sebektől, mint hite és megszállottsága, mely egészen hideg, kérlelhetetlen és könyörtelen, önmagával és másokkal szemben is. Öltözz ebbe az azbesztruhába, mondd ki az igazat, haladj át a lángokon.

157

A csodáról

Te nem hiszel a csodában, tagadod? Nézd csak, nem győzhetlek meg, mert a csoda legfőbb ismertetőjele, hogy csodálatos - nem lehet bizonyítani, mint egy élettani tényt, nem lehet fényképezni, sem előre, mennyiségtani törvények szerint megjósolni és kiszámítani. A csoda megnyilatkozási formáit sem könnyű mindig érzékelni: nem jár mindig két lábon, nem lehet fényképezni, nincsenek telekkönyvi, sem anyakönyvi adatai. A csoda, egészen egyszerűen, megnyilatkozik - s néha csak sokkal később értjük meg, mi volt a csoda, hogyan avatkozott életünkbe, s mi volt e beavatkozásban a természetfölötti és csodálatos. A csoda lényegét nem tudom megmutatni, sem bizonyítani. De gondolj talán arra, milyen felfoghatatlan és csodálatos igazi valójában mindaz, amit mindennapinak és természetesnek érzel: már a létezés ténye milyen csodaszerű! Az, hogy megszülettél, élsz, s egy napon meghalsz! Mindezt "természetes"-nek érzed? Akkor vaksi vagy és botfülű. Már a valóság is csoda, felfoghatatlan, s minden természetes kellékével és anyagával természetfölötti is! Miért is lenne e valószínűtlenül bonyolult valóságnál értelmetlenebb a csoda? A világlélek a csoda, mely mindenben megnyilatkozik. Ezért vagyok hívő: mert a világ lelke bennem is, hétköznapjaimban, szomorú és esendő sorsomban is megnyilatkozik.

158

A kísértésről

Valahányszor kishitű leszel munkádban - s milyen gyakran megkísért a fáradtság, a csömör, a céltalanság kínzó érzése! az önvád, hogy ez is csak hiúság, a homályos vágy, hogy jobb lenne hagyni mindent, csak a legszükségesebb, önfenntartó műveleteket végezni el, olvasni és élni, jeltelenül és nyomtalanul élni és múlni el! -, tudnod kell, hogy ez a legsúlyosabb kísértés, mellyel az élet megkínál. Ilyenkor erősnek kell maradni, mint az igazi hősök, mikor lehetetlen feladattal állanak szemközt. Tudnod kell, hogy mindenhez inkább van jogod, mint megszökni a munka elől, melyet kijelölt számodra a végzet.

159

A félelemről

Nem nagyon sok idő telik el, s nemcsak neved és személyed feledi el tökéletesen és maradéktalanul a világ, nemcsak műved emlékét lepi be a feledés pora, hanem műved anyaga is elporlad, a könyvek papírja és vászonkötése elillan a semmiségben, a képek, melyeket festettél, nem láthatók többé sehol a világon, s a márványszobrokat, alkotásaidat, finom porrá morzsolta az idő. Mindez egészen biztosan bekövetkezik, s az idő óráján csak másodpercek teltek el, míg te, s minden, amit jelentettél a világban, tökéletesen és maradék nélkül megsemmisül. Mitől félhetsz hát az életben? Mi olyan fontos vagy veszélyes, vagy sajnálni való, hogy meghőkölj az igazság elől? Nem értelek.

160

Az áldozatokról és a merénylőkről

Mindig és örökké csak arra gondolj, hogy az emberek, akik közelednek hozzád, egyszerre bűnösök és ártatlanok, s ugyanaz a törvény működik szívükben, mint a te szívedben és a világmindenség érlüktetésében, s ugyanolyan halandók, mint te vagy. Az emberi gonoszság és az emberi jóság a világ életütemének egyformán árama és alkatrésze. A legnagyobb gonosztevőt sem tudom már másképpen szemlélni - azt sem, aki életemre tör -, mint az élet nagy egységének egyik eszközét. Életemre tör, de ő is áldozat - mit is gyűlöljek rajta?

161

A lényegesről

Vigyázz, hogy életben és munkában a közhely, a mellékes, a kényelmesebb megoldás lehetőségei el ne csábítsanak. Mindig akad valamilyen esély, mely feloldja a szükséges erőfeszítés feszültségét, mellékutat kínál, olcsóbb lehetőséget ajánl fel. Beszélj a lényegesről, írd a lényegeset, cselekedj lényegesen. Ez mindig nehezebb, több életerőt követel - s ugyanakkor, amikor elszánod magad arra, hogy a helyzetnek vagy a munkának lényeges erőidet adod, megtudod, hogy ez volt az egyszerűbb, igen, az egyetlen lehetséges megoldás, a tökéletes. A mellékes, a félmegoldás, a közhely, a mellébeszélés, a kitérés, a köntörfalazó műgond végül is több és gonoszabb erőfeszítést követel, mint a lényeges, az egyszerű, a tökéletes. Amikor a középutat választod, pazarolsz. A lényeges mindig olcsóbb, hasznosabb, eredményesebb. Élj gazdaságosan, alkoss takarékosan, ne költsd erődet másra, csak a lényegesre.

162

A mézről és a légzési gyakorlatokról

Nem kell éppen fakírnak lenned és a jóga törvényei szerint, nyakatekert és erőszakos gyakorlatok szerint élned: de azt hiszem, helyesen cselekszik, aki hajnalban, felkelés után a nyitott ablakhoz áll, s néhányszor mélyen lélegzik az orrán át, tüdejét teleszívja az üde, reggeli levegővel, kimossa és kiszellőzteti tüdejét a dohányfüst, a szobalevegő tisztátalan páráitól. Valamit kell adni a tüdőnek is. A test nagyon hálás, a legcsekélyebb figyelmet lelkesen nyugtázza. S úgy tapasztaltam, a méz is hasznos: reggelidhez, mely nem lehet elég könnyű, kanalazz tiszta mézet. Valami van a mézben, amit a természet tiszta erői csempésznek bele; a szervezet hálásan fogadja.

163

A szuverén emberről

A szuverén ember, aki életét föltette az igazságok hirdetésére és gyakorlására, melyeket megismert és minden következménnyel vállal: természetesen mindig szerény és udvarias. Akkor is, amikor az igazságot hirdeti. A szuverén ember legfőbb ismertető jele, hogy nem fél semmitől, csak lelkiismeretétől, s ugyanakkor nem is sértődik meg semmitől. Mert aki megsértődik, nem bátor és nem is szuverén. Aki fél és megsértődik, nem tud egy igazságot következetesen, életre és halálra képviselni a világban. Aki megsértődik, veszekszik. A szuverén ember soha nem veszekszik, igen, még csak nem is vitatkozik. Kimondja a maga igazát, s aztán helyén marad, utolsó pillanatig és vállalja mindazt, ami az igazságból és a világ türelmetlen félreértéseiből következik. Mindenki más csak nyelvel. Ha rangod van, nem szabad félni. De megsértődni csak a csiszlikek szoktak, s azok, kiknek a világ véleménye fontosabb, mint az igazság.

164

Arról, hogy a gonoszokkal semmit nem lehet kezdeni

Mi a gonoszság? Rendkívül összetett tünemény. A kegyetlenség mögött legtöbbször gyermekkori sérülések vannak - de van mögötte természetesen más is, jellem, testi és lelki alkat összjátéka, rossz példák. Évezredek műveltsége nem tudta az emberben feloldani a kegyetlenségre való hajlamot. Az állatok, a fenevadak soha nem kegyetlenek, az egyetlen macska kivételével. Kielégületlenségből táplálkozik a gonoszság; aztán műveletlenségből. A gonoszságra hajlamos ember a maga életének könyvelésében nem ismer "tartozik" és "követel" rovatot: ő csak követel. Nem hiszem, hogy jósággal, engedékenységgel, tanítással feloldhatjuk az ilyen emberben a gonoszság és kegyetlenség indulatait. Aki gonosznak született - akad ilyen is -, vagy akit az élet csalódásai, tapasztalatai, kegyetlen fordulatai nem türelemre és megbocsátásra, hanem gonoszságra neveltek, elveszett mindenfajta erkölcsi érvelés számára. Legokosabb kitérni útjából, amennyire lehet. S lehet sajnálni is, mert legtöbbször egy kegyetlen, önző és buta anya vagy gonosz apa áll az ilyen ember gyermekkorának sötét hátterében.

165

Arról, hogy égni is kell

Mint a máglyán, úgy kell égni. Mint aki tudja, hogy valamiért égetik el, s nem tehet, nem is akar tenni semmit ez ellen. Nem elég megismerni az igazságot, nem elég megszövegezni, nem elég bátran kimondani: égni is kell érette, elégni, az élet anyagát, a test szövetét is odadobni a lángoknak, melyek egyszerre perzselnek kívülről és belülről. Ezt a máglyát, melyre végül is oda kell állni minden embernek, aki az igazat akarja, ketten rakják: a hóhér és az áldozat. Nem lehet a végén megegyezni. Minden gyakorlat, tapasztalás, óvatosság hiábavaló. Nem segít semmi, a végén el kell égni, ha azt akarod, hogy valami megmaradjon abból, ami életed értelme volt.

166

A tehetségről és a butaságról

Nagyon kell vigyázni azokra az emberekre, kiket a természet tehetséggel áldott meg, de nem adott nekik a tehetséghez értelmet. Minden szakma s általában az emberi együttélés legveszélyesebb vetélytársai ezek. Mert a kevéssé tehetséges, de értelmes emberrel lehet együttműködni, ám azzal, aki tehetséges, de buta a saját tehetségéhez, nincs megegyezés. Az így megáldott és megvert ember örökké gyanakszik, hogy kiderül valami; s gyanakvása jogos. Végül csakugyan kiderül, hogy buta, s ez a szomorú fogyatékosság visszahat művére és tehetségére is. Mint ahogy egy nagyon szép nő, aki tud szellemesen mosolyogni és igézően fintorogni, nem olyan szép többé a pillanatban, mikor társalgás közben kiderül, hogy ez a szépség buta, mint a sötét éjszaka. Van szépség értelem nélkül és van tehetség is értelem nélkül. Torz tünemények ezek. Megannyi Kőmíves Kelemen: amit nappal építenek, éjszaka lebontják. S rendkívül gyanakvóak. Egy értelmes ember, különös tehetség nélkül, többet használhat a világnak, mint egy tehetséges ember értelem nélkül. Végül is próféták lesznek ezek: így tapasztaltam.

167

A művészetről mint a végzetről

Mert a tehetség kevés. Az értelem is kevés. A műveltség is kevés ahhoz, hogy valaki művész legyen. Mindehhez végzet kell, melyet nem lehet félreérteni, s melyet semmiféle emberi erő vagy szándék nem tud megmásítani. Minden műfajban sok a tehetséges ember, akik szerencsés pillanatokban, tehetségük, elmélyülésük, komolyságuk erőfeszítésével végül is hasznosat, néha ritkát és gyönyörűt alkotnak. Így áll össze műnek a világirodalom vagy a festészet, a zene egésze. De ezek az emberek nem alkotók, csak végrehajtók; mert nincs végzetük. S ha véletlenül orvosi vagy mérnöki pályára tévednek, akkor is tehetségeset és hasznosat alkotnak majd. De a művész, az igazi, nem "tévedhet" semmiféle pályára, s nincs olyan történelmi vagy helyzeti erő, mely eltéríthetné feladatától; nem lehet más, csak író vagy festő, vagy zenész. Aki így művész, annak végzete van. Ez a legtöbb.

168

A köznapiról és a látomásról

Arra kell nevelnünk eszméletünket és szemléletünket, hogy a köznapiban, a környezőben, a mindennaposban is látni tudjuk az egyszerit, a csodálatosat és a látomásszerűt. Mert a csoda nem valamilyen égzengéses pillanat, mikor megnyílnak az egek, kürtök recsegnek, ködök szállanak, sírok felnyílnak, s a zűrzavarban felhangzik Isten szava: nem, a csoda legtöbbször egészen csendes. Átmegy egyik szobából a másikba, s látsz valamit: egy ember arckifejezését; egy tárgy elhelyezését; s egyszerre feltárul előtted e tárgy igazi értelme és viszonya a világhoz; egy ember hangját hallod, mint soha azelőtt, s a közömbös szavakon túl megérted ez ember titkát; a csoda mindig ennyi csak. Nem belevakulni a valóságba, a mindennaposba, látni azt, amit már oly gyakran láttál: ez a képesség elhal a legtöbb emberben, mint ahogy a civilizált emberben elsatnyul bizonyos érzékszervek működési készsége, például a szaglás. Lásd, szimatold a csodát, ott, ahol éppen van. Mindig a közelben van. Legtöbbször oly közel, annyira a kezed ügyében, hogy egy életen át eszedbe sem jut kinyújtani utána kezed.

169

Arról, hogy legokosabb egyedül maradni

Mert ne számíts te senkire. Már nem is vagy hűséges a munkádhoz, ha bárkire is számítsz. Már nem is végzed egészen, feltétlenül, életre-halálra munkád, mellyel sorsod megbízott, ha bárkinek segítségét elfogadod. Nincs senki, aki segíthet. Műveket, embereket, népeket utolsó pillanatban nem védhet meg senki, nem segíthet senki, csak a mű, s az ember, a nép maga maga. Ugyanaz az erő, mely megalkot egy művet, felépít egy életet, csak az tud megvédeni is. Ezért legokosabb egyedül maradni. Aki igazán, elszántan magányos, aki lelke mélyén nem sínyli ezt a magányt, csak ő az erős. Nem szabad érzelmesnek lenni, sem reménykedni. A végén meg kell halnod, tudjad ezt. Mitől félsz hát? Mit is remélhetsz? Ha munkádhoz hűséges vagy, a halál sem tehet ellened semmit, amíg munkád tető alá nem hoztad. Ezt tudjad, s maradj bátran magányos.

170

Arról, hogy tüzet gyújtani is nehéz

Megfigyeltem, hogy már tüzet gyújtani is nehéz. Egy cserépkályhában, lobbantó forgáccsal, újságpapírral és száraz fahasábokkal olyan tüzet gyújtani, mely a hideg kályhában lángra kap, eleven marad: már ehhez is ügyesség kell és gyakorlat. Azt hiszed, valamilyen egyszerű és alantas feladat ez, melyet minden szurtos szolgáló elvégez. De kíséreld csak meg, te, bölcs és gyakorlott kezeiddel, s tapasztalod majd, milyen ügyes-bajos feladat ez, mennyi tapasztalás és kézügyesség kell hozzá! Nem tudok begyújtani egy cserépkályhába, akárhogyan iparkodom is. S mennyi mindent nem tudok még: például zongorázni, csak úgy és annyira, mint egy szomorú zenei hivatalnok egy mulatóban; s mégis, milyen avatottan és büszkén merek beszélni a zenéről! S nem tudok mozdonyt vezetni. S nem tudok egy leszakadt gombot felvarrni. De mindez a sok kis tudás is alkotja a világot. Tanulj tiszteletet minden emberi mozdulat és ügyesség iránt.

171

Azokról, akik az áruláshoz is gyávák

Kerüld el őket, amennyire csak lehet. Mert rosszabbak ezek, mint az árulók. Mert az áruló számára valóban nincs mentség: kötelet neki. De aki az óvatos önmegóvás szándékával ténfereg körülötted és a közös ügy körül, s nincs bátorsága és erkölcse ahhoz sem, hogy egyedül maradjon, de ahhoz sem, hogy vállalja a cselekvés, az árulás vagy a bosszú következményeit: ezek csakugyan a legaljasabbak. Az áruló legalább cselekszik: elárul. Cselekedetének következményei vannak, melyeket egyszerre viselnek, az áruló és az áldozat. Az árulás aljas tett, de mégiscsak tett. De az óvatosak, akik sima képpel ott vannak a közös ügy mellett, s nem elég bátrak, hogy a cselekvő, a hősies, teljes magányba vonuljanak, de nem elég bátrak ahhoz sem, hogy megvédjék, sem, hogy elárulják az ügyet, melynek jelszava jegyében az emberek között settenkednek, ezek, kiket mindenki a maga pártján valónak érez, s a valóságban soha nem eléggé emberek és hősök ahhoz, hogy minden következménnyel színt valljanak: ezek, akik az áruláshoz is gyávák, a bosszúhoz is gyöngék és a magányhoz is erőtlenek, a legveszedelmesebbek. Az árulót megvetheted. De az ilyen embert ne vesd meg, ne is üldözd; nézz át fölötte, mint a levegőn.

172

A félreértésről

A földön kétmilliárd és néhány száz millió ember él, így mondják. Tudjad tehát: kétmilliárd és néhány száz millió esélye van annak, hogy szavadat, cselekedetedet félreértik. Ahány ember él a földön, annyi a félreértés esélye és lehetősége. Ez a nagyszerű és a félelmes az emberi életben, ez a végzetes minden emberi megnyilatkozásban és vállalkozásban. Azt mondod: "fehér" vagy "fekete." De a világon fehérek és feketék is élnek, igaz? S egy fehér szemében más a fekete, mint egy fekete szemében. S végtelenül másként tükrözik minden emberi lélekben a világ. Minden kiejtett, leírt szónak más és más a zengése kétmilliárd és néhány száz millió ember lelkében. Ezt is tudnod kell, s nem szabad soha meglepődnöd a visszhang felett, mellyel az ember a másik ember szavára felel. Az emberi élet végtelen félreértések örök sorozatának körforgása. E félreértések összege az a színes, bonyolult, félelmes és nagyszerű csoda, melynek gyűjtőneve az ember.

173

A változásról és a reménységről

Az élet - néha így érzed - csaknem elviselhetetlen. Sorsforduló és korforduló pillanatában élsz, mikor minden reng és változik, a hagyományok, az erkölcsi törvények, az ismert életformák. Mintha már nem is házakban laknál, hanem az élet őserdejében, ahol állandóan zeng az ég és dúl a vihar. S a változásban reménykedel. Bízol abban, hogy egyszer hamuvá ég a szívekben minden indulat, a pernye és a keserű füst, mely a szívekben terjeng, eloszlik. Megint napfény hull az emberi tájra. A tenger kék lesz és a fák gyümölcse illatos. A változás elhozza a békét.

A változás természetesen bekövetkezik majd, ha itt lesz az ideje: az indulatok megpihennek. De egy nem változik: az emberi természet. Nincs erkölcs, érvelés, csoda, mely igazán és mélyen változtatni tudna az emberi természeten. Akik a változást hozzák és élik, megint csak emberek lesznek, tehát igazságtalanok, türelmetlenek, kegyetlenek, kapzsiak és buják. A változás, minden emberi dolgok változása, elkövetkezik, de az ember nem változik meg. Minden nevelő kísérlet csődöt mondott eddig. Néha, egy nagyon erős jellem és egyéniség, rövid időre, negyven-ötven életév idejére, érvényesíteni tudja a nagy emberi nevelők erkölcsi követeléseit a gyakorlatban. Ezek a rövid időszakok szórványosak és ritkák az emberi fajta történetében. Ez a legtöbb, amit ember tehet. De ez nagyon ritka tünemény. Az ember marad, aki volt. Az emberi anyag reménytelen, a tűz és a lúg sem tudja másítani.

174

Arról, hogy sokat kell sétálni

Természetesen mindig egyedül kell sétálni, legalább egy, de inkább másfél, s ha lehet, két órán át napjában. A séta az élet legemberibb életütemét fejezi ki. Aki sétál, nem akar eljutni sehová, mert ha célzattal és úti céllal ered útnak, már nem sétál, csak közlekedik. A sétáló útközben, minden pillanatban, megérkezett a séta céljához, mely soha nem egy ház vagy fatörzs, vagy szép kilátás, csak éppen ez a levegős és közvetlen érintkezés a világgal. Egy ember, aki lassan elvegyül a tájjal, része lesz egy erdőnek vagy mezőnek, ütemesen átadja magát a természet nagy díszletei között az örök valóságnak, az időtlen világi térnek, minden pillanatban úgy érzi, hazatért séta közben. A séta a teljes magány. Egy szobában könyvek és tárgyak vannak körülötted, melyek életed feladataira és kötelességeire figyelmeztetnek, a munkára vagy a hivatásra. Aki sétál, megszabadult munkájától, egyedül van a világgal, lelkét és testét átadja az ősi elemeknek. Gondold meg, hogy a földön jársz és csillagok alatt sétálhatsz. Nagyszerű dolog ez.

175

A Jegyekről és a csillagokról

Nem árt, ha pontosan tudod, milyen Jegyben születtél? Mert kétségtelen, hogy a csillagok alatt is születtél, tehát közöd van hozzájuk.

De te csak élj úgy, mint aki a földön született, s ide is fog megtérni, a földbe. A csillagokat csak üdvözöld egy pillantással, mert nem tudhatsz semmit felőlük. Te csak a földet ismerheted. Mert föld voltál és föld leszel. Ismerd meg a földet, szokjál hozzá.

Szeresd meg a földet, mint sorsodat, mely meg van írva a Jegyekben és a csillagokban. Törődj hozzá, nyugodj bele, ismerd meg anyagszerűségében is, ne idegenkedj, finnyáskodva, a földtől.

Nem piszkos a föld. Olyan, mint te vagy: anyag, melyben ero van. A Jegyek és a csillagok, az a titok. Kétségtelen, hogy titkok között élsz. De bizonyosabb, hogy meghalsz egyszer és föld leszel.

176

A színházról és a nézőkről

Epiktétosz ajánlja, hogy lehetőleg egyáltalán ne járjunk színházba. De ha már elmegyünk, viselkedjünk szerényen és csendesen.

A színházban ugyanis gyermekek ülnek. Gyermekek, sőt csecsemők. Felmegy a vasfüggöny, megvillan a fényszóró a vörös bársonyon, s a nézőtéren abban a pillanatban ezer tátott szájú csecsemő ül, akik várják a csodát. Ezek a csecsemők néhány perccel elébb, magánéletükben komoly orvosok, értelmes ügyvédek, szorgalmas és művelt tanárok, felelős gondolkodású, megfontolt felnőttek voltak. De a pillanatban, mikor beültek egy színház nézőterére, s felvillan a függöny piros bársonyán a fényszóró tüze, ez a színházi tömeg már csak egy gigantikus gyermekszoba apró, tátott szájú népségének tekinthető. Ezer csecsemő várja a cuclit. S ha megkapják a cuclit lehet édes vagy keserű mindegy -, boldogan és önfeledten, csendesen ülnek. De ha öt percig nem kapnak cuclit, mocorogni kezdenek, köhögnek, ásítanak, nyűgösködnek, nemritkán gőgicsélve tiltakoznak. Mi ez a cucli? A feszültség. Ezért tehát ne légy túlságosan büszke a színházban, ha tetszik neked valami. Mondd ezt: "Jó gyerek voltam, cuclit kaptam."

177

A halálról mint szemtanúról

Amikor gyöngéden beszélsz egy nővel, vagy a hatalmasokkal alkudozol, vagy a locsogó ostobasággal vitatkozol, tudjad, hogy mögötted áll a halál és válladon át hallgatja a párbeszédet. Csontarca figyelmes és vigyorgó. Mert akármilyen szavakkal vitatod is igazad, a halál tudja, hogy vitádban az utolsó szót o mondja ki. Gondolj mindig erre, mikor ígérsz, alkuszol vagy érvelsz.

178

Az alkotásról és a műveltségről

Az alkotó szellemű és tehetségű embernek sincsen joga ellopni valamit az önműveléshez szükséges időből az alkotás számára. Nem olyan fontos, hogy mindennap írjál; fontosabb, hogy mindennap olvassál. A művelődéshez mindig legyen időd, mindennap. Mert nem biztos, hogy használsz hazádnak és az emberiségnek, mikor alkotsz valamit; isteni kegyelem kell ehhez. De bizonyos, hogy használsz magadnak is, hazádnak és az emberiségnek is, ha mindennap időt adsz lelked művelésének, elolvasod a kivételes alkotó szellemek valamely művének egyik szakaszát, pontosan megismersz egy igazságot vagy ismeretet. Nem fontos, hogy sok író legyen egy közösségben, de fontos, hogy sok olvasó legyen. Nem fontos, hogy te szövegezd meg a szépet és igazat; fontosabb, hogy megismerjed.

179

Azokról, akiknek igazuk van

Nagyon kell vigyázni azokra az emberekre, akiknek igazuk van. Például, nagy méltánytalanság, galádság sújtotta őket: elrabolták munkájuk gyümölcsét, szabadságukat, megölték kedvesüket, s mindezt jogtalanul cselekedték mohó, vagy aljas vagy kegyetlen emberek. Ezeknek az embereknek igazuk van, s úgy járnak a világban, mint a lángoló fáklya, vörhenyes vésztüzet hordoznak körül, a maguk kétségtelen igazságát. S kárpótlást akarnak, vagy bosszút akarnak, s néha maguk sem tudják, mit is akarnak? - csak történjen valami... Ezek a szerencsétlenek nagyon veszélyesek, mert igazuk van; minden ember veszélyes, akinek igaza van és tudja ezt.

A gyakorlatban csak a bűntudatos emberekkel lehet megvalósítani az együttélést, azokkal, akik rossz fát is tettek a tűzre, így vagy úgy, s ezt tudják. Ezekkel lehet működtetni a társadalmakat. A megsértettek, s azok, akiknek feltétlenül igazuk van, rosszabbak, mint az egykönyvű emberek. Mert ezeknek csak egy igazságuk van, s azt akarják, hogy az egész világ ezt az egyetlen igazságot, az o méltatlan szenvedéseik igazságát szolgálja. Értelmi és érzelmi érvekkel egyáltalán nem lehet közeledni hozzájuk. Meg kell várni, amíg az ido kiszívja lelkükből az első fájdalom kígyómérgét. Akkor megnyugosznak. S egy napon ráeszmélnek, hogy ok, az igaztalanul üldözöttek és megkínzottak, igen, ok is felelősek mindazért, ami történt. Mindenki felelős azért, ami történik vele. Akkor vigasztald őket; ne előbb.

180

Arról, hogy mi volt dolgod a földön

Végül is, tudnod kell, mi volt dolgod a földön. Semmi esetre sem az, hogy bizonyos összegű állagú és minőségű csontot, húst, zsiradékot és zsigereket vegyi üzemben tartsál. Az sem, hogy címeket, rangokat gyűjts, elnök legyél valamilyen társaságban, díszes ruhákban sétálj és rázzad a csengőt. Az sem s ez már jobban fáj -, hogy boldog legyél, mert boldogság nincsen, hiszen minden vágyad a megvalósulás pillanatában eltorzul, s inkább nyűg már, mint öröm. Ilyen az ember.

Nem, egyetlen dolgod, létezésed egyetlen értelme a földön, hogy megismerjed az emberi és a világi dolgok igaz természetét, az emberi és világi tünemények összetartozását, s méltányosan viselkedj akkor is, ha embertársaid méltatlanul viselkednek.

Ez volt dolgod a földön; nem több.

181

Arról, hogyan kell búcsúzni az ifjúságtól

Az ifjúságtól jókedvűen kell búcsúzni. Tehát nem meghatottan és nem is érzelmesen, mint a gyöngék, nyafkák és tájékozatlanok cselekszik, akik lehorgasztott fővel, könnybe lábadt szemekkel bámulnak a távozó ifjúság után, búcsút intenek és önsajnáló érzelmességtől remegő hangon nyögdécselik: "Vale, Ifjúság!... Tovatunsz, boldog Ifjúság." Így nem szabad búcsúzni az ifjúkortól. Jókedvűen, teli tüdőből, harsogó nevetéssel kell búcsúzni az ifjúságtól, mint aki megbízhatatlan útitárstól szabadul meg. Ezt kell mondani: "Tűnj csak el, Ifjúság. Szánalom nélkül nézem távozásod. Nem is volt olyan jó ifjúnak lenni. Zavar volt, köd, vágyakozás, tájékozatlanság, hamis fogalmak, még sokkal hamisabb képzetek, vágy és félelem, hogy elmaradunk a nagy versenyben. S mikor karjaink között tartottunk valakit, mennyi félreértés! S a félelem, hogy elmulasztjuk a Másikat, aki igazibb! S a hírnév, melyre ifjan vágytunk, milyen más volt, mennyivel gyanúsabb és illanóbb, mikor aztán megérkezett! S a világi javak, mikor elérkeztek életünkbe, mily gyanúsan ragadtak az emberi irigység szutykától! Nem, az ifjúságtól sajnálkozás nélkül lehet búcsúzni. Lázállapot volt ez, megható és gyöngéd önkívület. Most, mikor elmégy, Ifjúság, örömmel fordulok a másik táj felé. Most már én vagyok én, tetőtől talpig. Nem jó, nem bölcs, nem egészen igazságos: de már gyanítok valamit arról, mi az igazság? Vesém nem olyan jó már; de az értelmem élesebb. Csalódások nem érhetnek, legföljebb meglepetések." Mondd így: "Hála Istennek, véget ért az ifjúság."

182

Az igazságtalanságról és a beavatkozásról

Valahányszor igazságtalansággal vagy kegyetlenséggel találkozunk az életben - egy gyermeket kínoznak, állatot bántalmaznak, egy embert megaláznak, vagy nem adják meg neki azt, ami isteni és emberi jog szerint megilleti -, mindig újra és újra megkísért a kérdés, jogod és kötelességed-e beavatkozni, közbe szólani, idegen sorsok perpatvarában a fogadatlan prókátor hálátlan szerepét vállalni? Vagy menj odább, rossz lelkiismerettel, de sértetlenül?

Tudjad, hogy idegenek és a világ dolgaiba csak addig van jogod beavatkozni, amíg te, személyesen, idegen emberek vagy hatóságok közbejötte nélkül, csakugyan segíteni is tudsz ott, ahol méltatlanságot, igazságtalanságot vagy kegyetlenséget tapasztalsz. Mert aki, jogos felháborodással, áthárítja ilyenkor a segítséget másokra, "felhívja" a hatóság vagy az emberbarátok figyelmét arra, amit látott, már "ügyet" csinál az emberi nyomorúságból, már szerepet vállal a szenvedés és a segítség között, már megcsalja önmagát és a világot. Maradj egyedül az emberi szenvedéssel, s iparkodj a magad ereje szerint segíteni. Ha letörölheted egy gyermek arcáról a könnyeket, ha megkönnyítheted egy beteg ló sorsát, ha pénzt adhatsz, ami a tiéd, vagy ruhadarabokat adhatsz a rongyosnak, vagy tanáccsal és cselekedettel segíthetsz valamiben, személyesen - akkor, csak akkor jogod van, beavatkozni. De mindenki gyanús, aki ilyen helyzetekben felhívja telefonon a rendőrséget, vagy levelet ír a lapoknak, vagy gyűjtést rendez a bajbajutottak számára, egyszóval szerepfélét csinál a mások nyomorúságából a maga számára. A te fájdalmad és nyomorúságod is személyes, segíteni is csak személyesen lehet. Minden más hiúság.

183

A világi méltóságról

A világi méltóság aranyfüst és játékpénz; de az emberi méltóság valóság, színarany. Miért játszol hamis pénzért, mikor Isten megtömte zsebed színarannyal?

184

Az igazságosságról

Bárkivel állasz is szemközt, tudjad, hogy csak ember, akinek a nagyságra egyetlen jogcíme van: az igazságosság.

Mindegy, mit mond, mit tud, mi a rangja? Csak akkor van joga ahhoz, hogy embernek tartsad, ha legyőzi önmagában a hiúságot, a vágyakat, a gőgöt és a kapzsiságot, s igazat szól ügyedben és a világ ügyében, melyről éppen beszéltek. Minden más lehet tetszetős vagy megnyerő, de téged ne félemlítsen és ne is kísértsen.

185

Arról, hogy senki nem tud segíteni

Beletörődni, hogy ember nem tud segíteni. Nincs az a no és nincs az a barát. Belenyugodni, hogy talán nem is kell segítség: ez a vergődés, ez a reménytelenség, ezek a pillanatnyi megoldások, ez az örök megoldatlansága mindennek, ami emberi, ez éppen a feltétele annak, hogy ember maradjál és emberi módon fejezd ki magad a világban.

186

A távlatról

A dolgok nem csak önmagukban vannak: perspektívájuk is van. Ezért soha ne mondjad egy tüneményrol: "ilyen vagy olyan" - csak ezt mondjad: "ebből és ebből a távlatból ilyennek látszik."

187

Az alázatról és a méltóságról

Az emberek szívesen dölyfösek és gyűlölködők, mihelyst módjuk nyílik erre; s legtöbbször valóban oly sajátosan kegyetlenek, mint a gyermekek. De te maradj alázatos, s ugyanakkor őrizd meg méltóságodat.

Mert a kettőt csak egyszerre őrizheted meg. Emberi méltóságod torz magatartás lesz, ha nem dereng mögötte esendő lényed alázatának öntudata; alázatos magatartásod egy puhány gyávaságának ki nyomata lesz, ha nem érzik e magatartás mögött emberi rangod. Ha az emberek között kell élned - s nem vagy tapír, sem keselyű, hol is élhetsz máshol? -, egyszerre kell uralkodnod és engedelmeskedned, mindig rangtartóan és szerényen, mindig komolyan és készségesen, mindig alázatosan és méltóságosan. Máskülönben pökhendi fráter vagy csak, szánalmas és gyáva rabszolga. De Epiktétosz valóban rabszolga volt: mégis, alázattal viselte ezt a sorsot és uralkodott az emberek fölött.

188

Arról, hogy nem szabad meglepődni

Meglep, mert egy emberből kibuggyan az aljasság, mint a varangyból a méreg? De gondold csak meg, miféle ez az ember? Milyen torz, milyen erőtlen, mennyire csak gyűlölt és irigység az ereje?

Töröld le a váladékot, mely arcodra fröccsent, ne taposd el a varangyot, mert cipőd bepiszkolod vérrel és gennyel.

189

A nemi éhségről és a kapzsiságról

A kifelé hordott, feltűnően mutogatott és bizonyítgatott vallásosság mindig mély és gyáva kapzsiságot és nemi éhséget leplez.

190

A hiúságról

A férfikor legnagyobb, tragikus kísértése nem a no, hanem a hiúság. Egyszerre megrohan a világi éhség: rangot akarsz, helyzetet az emberek között, címet vagy érdemrendet, mindent, ami csillog, amit melledre akaszthatsz fityegőkben, névjegyedre nyomtathatsz üres és hangzatos szavakban. Karosszéket akarsz, mikor a többiek mezítláb tolonganak az országutakon, s a városok flaszterein. Méltóságot akarsz, mikor az élet az emberek tömegei számára oly nyomorúságosan sivár, hogy legtöbben elvesztik emberi méltóságukat is.

Ez a nehéz óra a férfiéletben. Legtöbben elbuknak ilyenkor. Csak az marad ember és férfi, aki meg tud hajolni az emberi nyomorúság előtt, beéri az egyetlen ranggal, melyet ember viselhet: a munka tudatának és a segítőkészség, a türelmes méltányosság rangjával, s elutasít mindent, amit a világ értéktelen elismerésben adhat neki. Gondold csak meg ilyenkor, milyen aljas emberek viselik a legmagasabb címeket és rangokat! Hivalkodnak érdemrendekkel! Maradj, címtelenül és dísztelenül, ember. S akkor csakugyan lesz valamilyen rangod az emberek között. Máskülönben csak méltóságos vagy kegyelmes úr leszel - ilyen szerény vagy? Azt hittem, többre vágyol.

191

A testről

A test ellen kétféleképpen lehet vétkezni: kicsapongással vagy gyáva, hiú és sértodött aszkézissel. Egyiket sem bírja, dacosan és végzetesen felel mindkét sértésre. A test csak az őszinteséget bírja.

192

Arról, hogy mindig útközben élsz

Azt hiszed, házat építettél, s pályád büszke ormairól elégedetten szemlélheted a világot? Nem tudod, hogy örökké vándor maradsz, s minden, amit csinálsz, az úton haladó vándor mozdulata? Örökké városok, célok, életkorok és változások között haladsz, s ha megpihensz, nem pihensz biztosabban, sem tartósabban, mint a vándor, aki megtöttyed az útszéli almafa árnyékában egy félórára útközben. Tudjad ezt, mikor terveket szövögetsz. Utad értelme nem a cél, hanem a vándorlás. Nem helyzetekben élsz, hanem útközben.

193

A szerződésekről

A munkához, amely csak a tiéd, amely elol menekülni nincs módod, sem jogod, amely végzeted: nemcsak készség kell, képesség, ismeret, tapasztalás, nem. A munkához nemcsak sugallat kell és kegyelem. S nemcsak egy igavonó állat szorgalma kell hozzá. Mindez kell és mindez kevés.

A munkához isteni erény is kell. Ez az erény a türelem. Nem elhagyni a munkát. Nem meghőkölni. Nem megszökni előle. Türelmesen elviselni, úgy, mint egy titokzatos betegséget, napról napra, éveken át, az életen át élni vele, mint a rab a porkolábbal, mint a beteg a nyavalyával, melyet Isten mért rá.

A türelem nem az ember erénye. Ha mégis vállalja és gyakorolja, akkor, csak akkor hasonlít néha Istenre.

194

A szerződésről, még egyszer

Mindaz, amit a világ akarhat tőled, alku és félmegoldás. Csak az számít, amire te szerződtél önmagaddal és jellemeddel. Ebben a szerződésben nincsen alku.

Az élet egy jellemtől kegyetlenebb kamatot szed, mint az uzsorások. Mindenért fizetned kell, a függetlenségért, az örömért, a testi egészségért is, de legfélelmesebben a jellemeddel és munkáddal kötött szerződésért kell fizetned. Ennek a rabtartónak nem mondhatod soha: "Fáj a fejem." Vagy: "Máshoz volna kedvem." A gályarabnak is könnyebb, mint annak, aki munkára szerződött jellemével.

195

Az életről és a halálról

Néha úgy érzed, meghalsz a következő pillanatban. Ilyenkor nem kell föltétlenül orvost hívni. Tanulj meg nem félni és nem reménykedni. A halál nem a legrosszabb, ami halandóval történhet, nem, a halál egyáltalán nem "rossz": a halál semmilyen. Haljunk meg, ha kell, emberi módon, tehát méltósággal és kapkodás, sivalkodás nélkül.

De éljünk is, amíg lehet, emberi módon, tehát figyelmesen, a jelenségek és tünemények értelmét keresve, valódi természetét vizsgálva. Mit is mondhatnál az orvosnak, ha elhívod a veszélyes pillanatban, s aztán rosszulléted okát firtatja? Értelmed muködik, tehát illene mindent tudnod, ami testedre vonatkozik. S ha így szemléled magad, egyszerre megdöbbensz, milyen bonyolult a valóság: minden emberi dolognak végtelen sok oka van, minden vonatkozás, mely a mindenséghez kapcsol, oka valaminek, ami egyszer életünkben vagy szervezetünkben bekövetkezik, s a legfőbb "ok" én magam vagyok, a létezés ténye. Ez az "ok", az élet minden tüneménye mögött. Ezt az okot lehet önkényesen megszüntetni, de nem lehet teljesen szétszedni, sem megmagyarázni, sem megérteni.

196

Az igazságról és ami mögötte van

Szeresd, hirdesd és valld meg az igazságot, a kis és nagy igazságot, a köznapok és a végzetes percek igazságait, mindig, bátran és félelem nélkül. De nem árt, ha közben csendesen mosolyogsz is: magadon is, az igazságon is.

Mert az igazság állandó és változatlan, mint a természet nagy törvényei. De te, az ember, aki hiszel az igazságban és megvallod azt, nem vagy állandó, sem változatlan. Már az idojárás is megváltoztatja szándékaid, már a hóesés is eltérít az isteni parancs által kijelölt útról, már egy no is hatással tud lenni reád: ilyen változékony vagy. Mit is remélhetsz önmagadtól?... Hirdesd az igazságot, de nem árt, ha néha mosolyogsz közben.

197

Az emberi érzékenységről

Csodálatos az is, mennyire érzékenyek az emberek. Mint egy rózsa. Mint egy kankalin. Oly végzetesen figyelnek minden szóra, mely hiúságukat sértheti, mint senki és semmi az élők világában. Egy hanglejtés is halálra tud sebezni egy embert, igen, már az is, ha éppen hallgatsz róla, mikor o úgy várja, hogy dicsérjed, vagy helyeselj neki: örökké ellenségeddé változtat egy embert. S ugyanezek az emberek, akik ilyen félelmesen finom hallással érzékelnek mindent, ami személyükre vonatkozik, akik egy kézszorítás bensőségén, egy telefonbeszélgetés hanglejtésén is átérzik a személyük felé villanó véleményt vagy igazságot, ezek a mimózánál gyöngédebb és érzékenyebb emberek gondtalanul követik a legotrombább aljasságokat, szemrebbenés nélkül kegyetlenkednek, közömbösen és néha jókedvűen is. Az emberi léleknek ezt a rugalmasságát nem érdemes bírálni; csak tudni kell erről. S nem lepődni meg semmin, soha.

198

Az udvariasságról

Az emberek általában megsértődnek, ha túlságosan udvariasak vagyunk velük szemben. Az európai és amerikai emberekről beszélek. Csak a kínaiak tudják elviselni a föltétlen, a maradéktalan, a végzetes udvariasságot, mely már átitatta testük és lelkük egész szövetét, egy az élettel, a bélmosók és a hercegek számára is. Ez az udvariasság, mely egyértelmű a nép életformájával, az emberi együttélés legfelsőbb megnyilatkozási formája.

De a mi udvariasságunk teljesen felületes. A franciának csak az irodalma és a hadüzenete udvarias: az ebédlője, az üzlete és a szalonja már nem az. Nem elég azt mondani: "pardon", ha lábára lépünk valakinek. Így is kell érezni: "Pardon" - s ez már sokkal nehezebb. Korunk az emberiség egyik legudvariatlanabb kora. A középkor hóhéra még letérdelt az áldozat elé és bocsánatot kért, mert kénytelen levágni a nyakát: s Marie Antoinett még azt mondta Sansonnak a vérpadon: "Pardon". De most már sem a hóhér, sem az áldozat nem kérnek többé egymástól bocsánatot. Ez felette szomorú.

S ha valaki tökéletesen udvarias napjainkban, a kortársak ezt a magatartást hideg, szenvtelen közönynek érzik. Ma mindenki "színvallást" követel, s az udvariasságot kibúvónak és árulásnak érzik. Holott nem az: egyszerűen csak tapasztalás. Nincs más megoldás. Mikor mindenki a másik zsigereiben vájkál, szenvedélyes szeretettel vagy eszelős gyűlölettel: te maradj udvarias.

199

A formákról

A formákat pedig utolsó pillanatig be kell tartani. Étkezés közben, társalgás közben. Ágyban és asztalnál. S mikor mindegyre formátlanabbá válik az emberi együttélés: te maradj huséges a köszönés, meghajlás, kézfogás, érzésnyilvánítás, véleményalkotás kialakult, végső és kristályos formáihoz. Egy korban, mikor mindenki azt követeli, hogy öltsél formaruhát, te járj csak következetesen zakóban, s este, ha éppen társaságba hívnak, ölts fekete ruhát. Nem a ruha, hanem a forma kedvéért.

A műveltséget nemcsak a könyvek mentik meg. A műveltségeket a köznapok apró reflexei mentik meg. Amikor egy korszak fölemelt ököllel jön ellened, te köszönj vissza, nyugodtan és udvariasan, úgy, hogy megemeled kalapod.

Nem tehetsz mást.

200

A hazáról

Mindegy, kik beszélnek hazád nevében? Mindegy az is, mit mondanak azok, akik jogosultnak hiszik magukat, a haza nevében beszélni?

Te hallgass hazádra.

Mindig, mindent adjál oda hazádnak. A világnak nincsen semmiféle értelme számodra hazád nélkül. Ne várj jót a hazától, s ne sopánkodj, ha megbántanak a haza nevében. Mindez érdektelen. Egyáltalán, semmit ne várj hazádtól. Csak adjál azt, ami legjobb életedben.

Ez a legfelsőbb parancs. Bitang, aki ezt a parancsot nem ismeri.

201

A világról

És ne feledd soha, hogy a világ fia is voltál. Rokona a négereknek és a csillagoknak, a hüllőknek és Leonardo da Vincinek, a Golf áramnak és a maláj nőknek, a földrengésnek és Laocénak. Mindehhez közöd volt, egy anyagból vagytok, egy lélek teremtett, ugyanaz a lélek fogad vissza. Ez egészen biztos.

202

Önmagamról

Utolsó leheletemmel is köszönöm a sorsnak, hogy ember voltam és az értelem egy szikrája világított az én homályos lelkemben is. Láttam a földet, az eget, az évszakokat. Megismertem a szerelmet, a valóság töredékeit, a vágyakat és a csalódásokat. A földön éltem és lassan felderültem. Egy napon meghalok: s ez is milyen csodálatosan rendjén való és egyszeru! Történhetett velem más, jobb, nagyszerubb? Nem történhetett. Megéltem a legtöbbet és a legnagyszerűbbet, az emberi sorsot. Más és jobb nem is történhetett velem.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.