Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Taroquinius Superbus elfoglalja Gabii városát

2009.07.23

TARQUINIUS SUPERBUS ELFOGLALJA GABII VÁROSÁT

Tarquinius Superbus kedvelte a háborút. Gonosz, kegyetlen lelke örömét lelte a vérontásban, nem ismerte a béke édességét. Minduntalan keresett valami okot az összetűzésre. Így került háborúba több szomszédos néppel:a volscusokkal, majd az aequusokkal és hernicusokkal.

Hadvezéri tehetségét nem lehet kétségbe vonni. Hadjáratait mindig győzelemmel fejezte be. De durva zsarnoksága ezt a tehetségét is elhomályosította.

A volscusoktól elfoglalta Suessa Pometia városát, ahol igen nagy zsákmányra tett szert. Ebből a zsákmányból akarta befejezni a Capitoliumon a nagy Jupiter-templomot, melyet még apja fogadott volt az istennek, hogy így megszerezze a legfőbb istennek, az istenek és emberek királyának jóindulatát, másrészt, hogy ezzel a templommal emléket állítson saját királyságának és a Tarquinius névnek. Hadd mondja az utókor, valahányszor a szeme elé kerül az épület:

"A két Tarquinius építtette. Az atya fogadalmat tett rá, a fiú pedig felépíttette."

Minthogy azonban az építkezés költségei igen magasra rúgtak, Tarquinius újabb hadjáratot indított, újabb zsákmány szerzésére. Ezúttal Latium egyik legősibb, leggazdagabb városát, Gabiit támadta meg. De a gabiibeliek vitézül védekeztek. Tarquinius hiába ostromolta a várost, nem tudott erőt venni a szilárd falakon. Végül is kénytelen volt eredménytelenül visszavonulni. Úgy tett, mintha lemondott volna a további háborúskodásról, a légiókat leszereltette, Janus kapuját bezáratta. Visszatért békebeli elfoglaltságához, legfőképp a Jupiter-templom építkezésén buzgólkodott. Ám mindez csak tettetés volt. Ravasz cselt eszelt ki Gabii meghódítására, és ehhez jó segítséget talált legkisebb fiában, Sextusban.

Tarquiniusnak három fia volt, és köztük Sextus állt legközelebb hozzá. Kegyetlenségben, cselszövésben apjához hasonló, elszántsága és durvasága nem ismert határt. Ahogy apjával megbeszélte, Sextus - mintha titokban tenné - kiosont a városból, átszökött Gabiiba, és ott az atyák előtt a következőket mondta:

- Azért szöktem hozzátok, mert otthon már tűrhetetlen volt apám zsarnoksága. Már nemcsak alattvalóit, hanem saját családjának tagjait is gyötri. Gyűlöli gyermekeit is, és szeretne köztük ritkítást végezni, mint amilyet a kúriában végzett az atyák között. Ezért menekültem el hazulról. Úgy kellett valósággal keresztülcsúsznom apám fegyveres kopói közt, és ide menekültem hozzátok, mert itt, apám ellenségeinél, nagyobb biztonságban érzem magamat, mint apám házában. Mert ne áltassátok magatokat, ellenségei vagytok ti még most is, háború van köztetek most is, ha színleg nyugosznak is a fegyverek. Apám csak az alkalmat várja, hogy mikor csaphat le újra rátok. Megmondom azt is - folytatta -, ha ti most nem fogadtok be engemet, ha nálatok védelemre nem találok, akkor fölkerekedem, végigjárom egész Latiumot, elmegyek a volscusokhoz, onnét az aequusokhoz meg a hernicusokhoz és így tovább, mindaddig, amíg olyan helyre nem találok, ahol tudják, hogyan védelmezzék meg az olyan fiakat, kiket apjuk gonosz és kegyetlen fenyegetése üldöz. Sőt nemcsak menedéket, de talán harckészséget és fegyverforgató karokat is találok valamelyik népnél, hogy azokkal törjem le a legdölyfösebb királynak és a legvadabb népnek, a rómainak gőgjét.

Abbahagyta a beszédet, s már úgy tett, mintha tovább akarna menni nagy elkeseredésében. A gabiibeliek marasztalták, vigasztalták:

- Ne csodálkozz, ha apád olyan veletek, tulajdon gyermekeivel, mint amilyen alattvalóival vagy szövetségeseivel szemben. Mi ismerjük őt, ezért nyugodj meg, nagyon szívesen vesszük jöttödet, örömmel látunk magunk között, és reméljük, hogy rövid idő alatt éppen a te segítségeddel plántálhatjuk majd át a háborút Gabii falai alól Róma falai alá.

Annyira hitelt adtak szavainak, hogy mindjárt bevonták tanácskozásaikba. Sextus hízelgett nekik, és tüzelte őket:

- Várostok egyéb ügyeiben, Gabii tapasztalt vénei, teljesen egyetértek veletek, hiszen ezeket a dolgokat ti jobban ismeritek nálam. De ami a háború megindítását illeti, ebben az egyben hallgathattok rám, mert ha másban nem is, ebben különleges tapasztalataimra hivatkozhatom, mivel mindkét szemben álló fél erőit ismerem, és azt is tudom, hogy a látszat ellenére a római gyöngébb nálatok. Elsősorban azért gyengébb, mert ott a féktelen királyi önkényt mindenki gyűlöli, a légiók nem szívesen harcolnak ennek a gőgös királynak a parancsára, akinek dölyfét még saját fiai sem viselhették el - láthatjátok az én példámon!

Így ösztönözte Gabii vezető férfiak a háborúra. Természetesen esze ágában sem volt továbbmenni. A városban maradt, és a fiatalabbjából csakhamar vakmerő csapatot állított össze, akikkel portyázni ment, és minden alkalommal római zsákmánnyal tért vissza. Így aztán minden szava hitelre talált, és minden tette csak növelte népszerűségét. A tudatlan, mit sem sejtő nép csak azt látta, hogy Gabii és Róma között kisebb csetepaték estek, és ezekben mindig Gabii hadereje maradt felül, ezt a haderőt pedig Sextus Tarquinius vezette. Az előkelők és a nép egymást túllicitálva vallották, hogy Sextus Tarquiniust az istenek küldték hozzájuk. Valóban, a látszat is ezt igazolta. Sextus nem kímélte magát, akár valamit kockáztatni kellett, akár fáradságos munkát kellett végezni. A zsákmány szétosztásában is önzetlennek mutatkozott, magának nem tartott meg semmit, mindent szétosztott katonái között. Így aztán a katonák megkedvelték, és mikor a vének tanácsa megbízta Gabii egész haderejének vezetésével, ezt mindenütt lelkesedéssel fogadták. Minden jel arra vallott, hogy apjának nincs akkora hatalma Rómában, mint neki Gabiiban.

Így beszélte ezt meg apjával, és sikeresen végre is hajtotta. De most hogyan tovább? Egy megbízható hívét nagy titokban Rómába küldte apjához.

- Vidd hírül atyámnak, a királynak, hogy Gabiiban az istenek mindent kezembe adtak. Kérdezd meg, mi a parancsa, mitévő legyek.

A hírnök elment Rómába, és elmondta Tarquiniusnak Sextus üzenetét. Csakhogy Tarquinius Superbus, úgy látszik, nem bízott benne, mert meghallgatta ugyan fia üzenetét, de egy szóval sem válaszolt rá. Nem szólt egy szót sem, csak mintha erősen gondolkoznék, elkezdett sétálni palotája kertjében fel-alá. A hírnök mindenütt nyomában. A király végigsétált a kerten oda, végigsétált vissza, de közben egy árva szót sem ejtett. Csak sétált. Volt a kezében egy pálca, és séta közben, mintegy szórakozottan, ezzel a pálcával az út mentén ültetett virág- és mákfejeket sorra leütötte.

A hírnök hiába lépegetett mellette, hiába várt választ, a király néma maradt, csak a pálca vagdosta a kiálló fejeket.

Végül is elunta a várakozást, elköszönt a királytól, és abban a meggyőződésben, hogy nem végzett semmit, ugyanolyan titokban, ahogyan jött, visszament Gabiiba. Rendre elmondott mindent Sextusnak, azt is, amit ő mondott a királynak, és azt is, hogy a király nem válaszolt egy árva szót sem, csak fel-alá sétált a kertben, és pálcájával jobbra-balra, vaktában lecsapkodta a virág- és mákfejeket.

- Nem tudom - fejezte be jelentését -, hogy harag, gyűlölet vagy a természetébe oltott gőg tartotta-e vissza a királyt a beszédtől. De akárhogy is áll a dolog, ez minden, amit mondhatok, ha ugyan érdemes volt ennyit is elmondanom, hiszen annyi ez, mintha semmit sem mondtam volna.

A hírnöknek ez semmi sem volt, de Sextusnak nagyon is sokat mondott. Ő, apjának méltó fia, megértette apja tervét és tanácsát. A virág- és mákfejek Gabii előkelőit jelentették, ezektől kell szabadulnia.

Sextus most már halogatás nélkül hozzáfogott a terv végrehajtásához. A város vezető embereit koholt ürüggyel bevádolta, hogy az ellenséggel cimborálnak, hogy kémkednek, hogy lopják az államvagyont, és más hasonlókkal. Mivel Sextus népszerűsége igen nagy volt, a vádaknak hitelt adtak, és az előkelőket halálra vagy száműzetésre ítélték. Nem egyet, akiket váddal nem illethetett, titkon tétetett el láb alól. A kivégzettek vagy száműzöttek vagyonát elkobozta, és szétosztotta hívei között. Így az erkölcsöket lezüllesztve, Gabiit a romlás szélére juttatta. Rablás, fosztogatás, pazarlás és dőzsölés, ez jellemezte a Sextus-párt tevékenységét. Mindenki a maga hasznát kereste, a maga kapzsiságát akarta kielégíteni, az állam jólétével, védelmével többé nem törődött senki. Nem volt tanács, nem volt haditerv, Gabii megszűnt hatalom lenni.

Mikor aztán Sextus üzenetére Tarquinius Superbus seregével megjelent Gabii alatt, a kapuk kitárultak, a város kardcsapás nélkül jutott a római király birtokába.


JÓSLATOK JELENTIK RÓMA JÖVENDŐ SORSÁT

Jupiter templomának építése közben Tarquinius Superbus elhatározta, hogy az egész Capitoliumot az istenek és emberek királyának szenteli. Csakhogy a Capitolium már nem volt üres, egész sor szentély és templom állt rajta már régebbről. Még Titus Tatius tett fogadalmat építésükre, mikor Romulus ellen vívott csatája válságosra fordult. De ezek az épületek most gátolták Tarquinius tervét. Annak idején madár jóslattal szentelték fel őket, ezért Tarquinius most újból madárjóslatot kért, és miután az neki kedvezett, érvénytelenítette felszentelésüket.

De nem mindegyiket lehetett! A madarak ugyanis egyetlen szentély esetében nem adtak kedvező jóslatot. Ez a szentély Terminusé, a határok istenéé volt. Voltaképpen egy üregbe állított határkő volt. Ebbe az üregbe előzőleg áldozati barom vérét öntötték, majd tömjént, mézet, bort tettek belé, aztán az áldozati barmot elégették, és a füstölgő csontokra felállították az olajjal bekent, szalagokkal és virágokkal díszített követ.

A jóslat most azt mondta: "Terminus nem hátrál meg Jupiter előtt" - a megszentelt kő tehát megmaradt, Tarquinius nem merte elmozdítani, hanem beépíttette capitoliumi templomába.

Az isteni akaratnak ez a megnyilvánulása nagy lelkesedéssel töltötte el a népet. Terminus azáltal, hogy helyét változtatni nem volt hajlandó, azt a jóslatot adta, hogy a római államban minden szilárd és állhatatos marad. Mert Terminus, a Határ is állhatatos.

Egy másik jóslat pedig Róma leendő nagyságát hirdette előre. Mikor a capitoliumi nagy templom alapjait ásták, egy teljesen ép arcú emberi koponyát találtak. Ez a jósok megállapítása szerint azt jelentette, hogy az a hely, ahol Jupiter földi tartózkodásának székhelye lesz, az egész földkerekségnek lesz egyúttal a feje. Ezt a jóslatot megerősítették azok a jósok is, akiket idegenből hívtak a nem mindennapi csoda megfejtésére. Ezt mondták az etruszk jósok is, akiknek tudománya különösen nagy becsben állott. És ők is így fejtették meg a csodát: Róma lesz a földkerekség ura.

Tarquinius Superbus ezek után még biztosabbnak érezte hatalmát. Növelte az építkezés költségeit, úgyhogy az eredeti összeg, a Suessa Pometiánál és Gabiinál ejtett zsákmány már az alapok lefektetésére is alig volt elegendő. Fokozták a kiadásokat a mindenünnen, főleg Etruriából hozott mesteremberek is. Ezért Tarquinius már a nép ingyen munkaerejét is igénybe vette. A nép nem tiltakozott ellene, hiszen a templomépítéssel istennek áldoztak. De mikor a király később a fórumok és a Cloaca Maxima, a föld alatt épült szennyvízcsatorna építésére kényszerítette a szegényebb néposztályokat, ez ellen már zúgolódtak.

A gőgös Tarquinius azonban ezzel mit sem törődött. Úgy vélte, hogy semmi sem ingathatja meg trónján. Egy különös esemény azonban megzavarta nyugalmát. Az történt ugyanis, hogy egy faoszlopból, mely a királyi palotában volt, nagy kígyó tekergőzött elő sziszegve. A szolgák megijedtek, és nem merték bántani a kígyót, mely ismét eltűnt, a királyt azonban aggasztotta, vajon nem hord-e baljóslatot magában a kígyó megjelenése. Hogy teljes bizonyságot szerezzen, ezúttal nem elégedett meg az etruszk jósok magyarázatával, hanem elhatározta, hogy Delphitől, Görögország leghíresebb jóshelyétől kér jóslatot. Mivel idegenekre nem akarta rábízni az esetleg kedvezőtlen jóslatot, titokban két fiát, Titust és Arrunsot küldte Delphibe. Kísérőjükül húgának fiát, Lucius Junius Brutust jelölte ki.

Brutus eszes, tehetséges ifjú volt, de hogy a király gyűlöletét magára ne vonja, együgyűnek tettette magát. Ez volt az egyetlen mód, hogy a király ne tartsa őt magára nézve veszélyesnek, és úgy ne járjon, mint nagybátyja, akit Tarquinius annak idején megöletett. Olyan államban, ahol a jogot lábbal tiporják, úgy élhet legbátorságosabban, ha lenézik, megvetik, semmibe se veszik. Így nem kell hízelgővé sem válnia, még ezt sem kívánják tőle.

Ezért színlelt tehát ostobaságot, és kitette magát a király szeszélyeinek. Látszólag tehát megszolgálta a Brutus melléknevet, ami magyarul bárgyút jelent, és így esett rá a király választása, hogy mint veszélytelen, de megbízható ember, fiai kísérője legyen.

Delphi Apolló istennek volt a jóshelye, melynek papnőjét Pythiának hívták. A két királyfi szokás szerint gazdag ajándékot vitt Apollónak. Brutus is vitt ajándékot, mégpedig - amit a Tarquinius testvérek igen megmosolyogtak - egy somfa botot. Azt persze nem tudták, hogy ez a somfa bot belül ki van vájva, és egy aranypálca van benne elrejtve. Jelkép volt ez a somfa bot: kívül faragatlan, de belül színarany, mint Brutus jelleme.

A delphi jóshely mély barlang fölé épült. A mélyedés fölött magas, aranyozott háromlábú szék állott, és ezen ült a jósnő. A barlangból kiszivárgó kéngáztól elkábulva és megihletve, titokzatos és mélyértelmű szavakat mormolt, melyeket a mellette álló papok feljegyeztek, és azután közölték Tarquinius fiaival a jóslatot:

- A kígyó nem jelent rosszat atyátokra nézve. Szerencse, hogy az állatnak nem történt bántódása, mert az veszélyt hozott volna házatokra.

Lucius és Arruns ettől felvidulva, újabb ajándékokat adtak a jóshelynek, mert kedvük támadt megkérdezni Apollótól, hogy apjuk után melyikükre száll Rómában az uralom. A barlangból ez a válasz hangzott:

- Azé lesz a főhatalom Rómában, ó, ifjak, aki elsőnek csókolja meg a szülőanyját.

Lucius és Arruns egy ideig azon törték a fejüket, hogyan előzzék meg egymást, de aztán jobb belátásra tértek, és elhatározták, hogy sorshúzás döntse el, melyikük csókolja meg elsőnek édesanyjukat, ha visszatértek Rómába.

- Hanem Sextusnak egy szót sem! - állapodtak meg, nehogy a legfiatalabbik, aki otthon maradt, megsejtsen valamit, és elorozza előlük a királyságot.

Brutus pedig, az együgyű, ostoba Brutus, mikor meghallotta Pythia szavait, mintha csak véletlenül tenné, megbotlott, elesett, és szájával a földet érintette.

"Az anyaföld - gondolta - minden élet forrása, mindenki anyja." Így tértek vissza Rómába.

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.