Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Ancus Martius

2009.07.23

ANCUS MARTIUS

Tullus király halála után, amint ez már szokás volt Rómában, a főhatalmat ideiglenesen az atyák gyakorolták. Ők interrexet választottak, az interrex pedig összehívta a népgyűlést, hogy királyt válasszon. A nép választása Ancus Martiusra esett, s az atyák is megerősítették őt méltóságában.

Ancus Martius a nép között elterjedt hírek szerint Numa leszármazottja volt. Mivel a római nép már beleunt a folytonos háborúskodásba, remélte, hogy Ancus, Numához hasonlóan, békeszerető király lesz. Reményében nem is csalatkozott. Ancusnak fő gondja nem a szomszéd népek leigázása és meghódítása volt, hanem a földművelés és a kereskedelem fejlesztése. Ezért kikötővárost épített a Tiberis torkolatánál, a ma is meglevő Ostiát.

Békés munkájában megzavarták a szomszéd latinok, akik gyakran betörtek Róma területére. De Ancus a harctéren is megállta a helyét. A latinokat legyőzte, elfoglalta több városukat, és lakóikat Rómába, a hét domb egyikére, az Aventinusra telepítette.

Ezekből alakult ki aztán a plebs, a plebejus rend, amely ugyan szabadnak számított, és a törvények oltalma alatt állott, de ekkor még nem voltak politikai jogai. Ezeket csak a későbbi századokban, nehéz küzdelmek árán tudta megszerezni.

Ancus nevéhez fűződik még a Tiberisen átvezető cölöphíd megépítése, melynek védelmére a Tiberis túlsó oldalán, a Janiculumon erődítményt épített.

Uralkodása idején történt, hogy egy Lucumo nevű igen gazdag és szorgalmas ember költözött Rómába. Eddig Tarquiniiben, egy etruszk városban élt, ahol azonban görög származása miatt lenézték, és ezért okos és nagyravágyó felesége, Tanaquil azt tanácsolta, hogy menjenek Rómába lakni.

- Bár én itt születtem, és etruszk származású vagyok, azt javaslom, hogy hagyjuk itt Tarquiniit. Rómában nem néznek majd le, hogy nem vagy bennszülött patrícius. Abban az új városban minden méltóság egyik napról a másikra keletkezik, és te is szerezhetsz rangot vagyonoddal és szorgalmaddal. Itt Tarquiniiban nem terem számodra babér. Márpedig én azt nem tudom elviselni, hogy ilyen embert, mint te, semmibe vegyenek. Ki kell vándorolnunk innen! Rómában lesz hely számodra is. Nem uralkodott-e ott a szabin Tatius? Numát is, ugye, Curesból hívták meg! Ancus Martius, a jelenlegi király is csak apai ágról nobilis, anyja szabin nő volt. Tebelőled is lehet Rómában vezető ember.

Minthogy becsvágyban Lucumo sem maradt el a felesége mögött, hallgatott a szóra. Összeszedték, kocsira tették mindenüket, és elindultak Róma felé. A Tiberis túlsó oldalán, a Janiculum domb lábánál csodás esemény történt velük. Amint a kocsi haladt, látták ám, hogy egy hatalmas sas repked felettük. Majd szárnyait kiterjesztve, szelíden lejjebb-lejjebb ereszkedik, egészen a kocsi fölé, aztán hirtelen lekapja Lucumo fejéről útikalapját, és felemelkedik vele. Körülröpködte többször a kocsit, közben hangosan vijjogott, majd ismét leereszkedett, és a kalapot ügyesen visszatette Lucumo fejére. Azután újból felemelkedett, és eltűnt a szemük elől.

Lucumo előbb megijedt, aztán megnyugodott, de sehogy sem értette, mit jelent ez a különös esemény. Tanaquil azonban, mint általában az etruszkok, járatos volt a madárjóslásban, és meg tudta fejteni. Így szólt Lucumóhoz:

- Örvendj, kedves férjem, és reménykedj az isteni jóakaratban! Olyan madár jött ugyanis követként az égnek arról a részéről és attól az istentől, hogy ez csak jót jelenthet. Abból, hogy magasba felvitte kalapodat, és azután mintegy isteni parancsra ismét visszatette, arra következtetek, hogy magas méltóságra jutsz csakhamar.

Örömében megölelte és megcsókolta férjét. Lucumo vele együtt reménykedett, hogy nemhiába költöznek Rómába. Így haladtak át a város kapuján.

Megérkezésük után Lucumo hamarosan házat építtetett, és pompásan berendezte. Nevét is megváltoztatta, Lucius Tarquinius Priscus nevet vette föl, vagyis "a legelső Lucius, aki Tarquiniiból jött". A rómaiak csakhamar felfigyeltek a gazdag és nyájas idegenre, ő pedig mindent elkövetett, hogy megnyerje a rómaiak rokonszenvét. Volt, akivel szépen elbeszélgetett, másokat meghívott vendégül házába, és aki csak hozzá fordult, azon segített, úgyhogy rövid idő alatt ismert és közkedvelt ember lett. Végül a királyi palotába is eljutott a híre. Ancus magához hívatta, hogy megismerkedjék vele. Ebből az ismeretségből aztán benső barátság lett, mert Lucius Tarquinius semmit el nem mulasztott, hogy a királyt megnyerje. Amit Ancus rábízott, azt biztosan, gyorsan és ügyesen elintézte. Végül már a király legbizalmasabb embere lett, Ancus az ő tanácsát kérte ki, bármiről volt szó, állami ügyekben éppúgy, mint magánügyeiben, háború vagy béke dolgában egyaránt. Amikor halálát közeledni érezte, végrendeletében őt tette meg fiai gyámjává.

Ancus Martius király huszonnégy esztendei, békében és háborúban egyaránt dicsőséges uralkodás után meghalt. Fiai még gyermektógában jártak, de nem voltak már messze a toga virilistől, a férfitógától. Apjuk azt szerette volna, ha utána idősebb fia következik a trónon, de nem számolt Tarquinius Priscus becsvágyával, amely most teljes erejével érvényesülni akart.

- Most itt az alkalom, hogy a legfőbb méltóságot megszerezzem! - mondta Tanaquilnak, s az buzgón helyeselt.

Alighogy Ancus király örök nyugalomra tért, Tarquinius titokban szervezkedni kezdett. Azon volt, hogy minél előbb hívják össze a királyválasztó gyűlést. Az atyák teljesítették kívánságát, hiszen az állam érdeke is azt kívánta, hogy az interregnum mielőbb véget érjen. Amikor közeledett a népgyűlés napja, Tarquinius gondoskodott róla, hogy Ancus fiai, a trón várományosai, ne tartózkodjanak Rómában. Nagy vadászatot rendezett a távoli hegyekben, és ezen a királyi ifjak is részt vettek.

Tarquinius pedig újra meg újra fölkereste jó embereit, emlékezetükbe idézte, mennyi jó szolgálatot tett nekik a múltban, és megígérte, hogy még ennél is többet tesz a jövőben.

Általában nagy buzgalmat fejtett ki feleségével együtt a polgárok rokonszenvének biztosítására. Amikor pedig összegyűlt a népgyűlés, beszédet mondott, hogy az egész nép érzületét megnyerje.

- Nem új dolgot kérek tőletek, polgárok, hiszen nem én vagyok az első, de már a harmadik, aki Rómában idegen létére királyságra törekszik. Mert ha első lennék, nem mondom, joggal csodálkozhatnátok és háboroghatnátok vakmerőségemen. De hát nem az első vagyok. Itt volt Tatius, aki nemcsak idegen, hanem egyenesen ellenségetek volt, és mégis elfogadtátok királyotoknak. Itt volt Numa, aki idegen városban lakott, és ti ide hívtátok királynak. Harmadiknak itt vagyok én. Tudjátok rólam, hogy feleségemmel és egész vagyonommal Rómába költöztem, és életem nagyobbik felét itt töltöttem. Azóta úgy élek itt, mintha őseim hazája is ez lett volna. Háborúban és békében, törvényeitek ismeretében és isteneitek tiszteletében nem maradtam mögöttetek. Olyan tanítómesterem volt, akiről csak a legnagyobb büszkeséggel emlékezhetem meg: maga Ancus király. Ő vezetett, tanított, oktatott engem mindenre. És van-e valaki közöttetek, aki - ha a királynak engedelmeskedni vagy szolgálatot kellett tenni - felülmúlt engem? És vajon bőkezűségben vagy segítőkészségben mögötte maradtam-e magának a királynak is? Ezt akarom, ezt fogom csinálni a jövőben is: életem és vagyonom, minden erőm és képességem a római népé. Gondoljátok-e, hogy ezek után nem méltó hozzám vagy a városhoz, hogy királya legyek?

Szavai készséges fülekre találtak. Igaz volt minden, amit mondott. Mikor a "királya legyek" elhangzott, hatalmas, egyhangú kiáltással választotta meg Róma népe királynak.

Amíg tehát a királyfiak vadat űztek a hegyekben, Tarquinius megszerezte magának a királyi hatalmat. Tanaquil jóslata bevált. Férje az első ember lett Rómában.


TARQUINIUS PRISCUS

Az új király, hogy háláját a nép iránt kifejezésre juttassa, elődeinél gazdagabb, pompásabb ünnepi játékokat kívánt rendezni. Ezekhez új, hatalmas cirkuszra volt szüksége, s ezért a Palatinus és az Aventinus közti völgyben megépíttette a Circus Maximust (a Nagy Cirkuszt). Itt a közönség nagyszerű lovasjátékokat és ökölvívást láthatott. Később is, minden évben megismételték a látványosságokat, és Nagy Játékoknak vagy Római Játékoknak nevezték.

Róma építésére és szépítésére is gondja volt. Telkeket osztott ki, és meghagyta, hogy azokon a gazdagok építkezzenek. Ő maga jó példával járt elöl: oszlopcsarnokokat és boltokat építtetett nagy számban. A város terjedése folytán a régi városfal szűknek bizonyult, és ezért elhatározta, hogy az egész várost új, erős kőfallal veszi körül. De ebben megakadályozta az ősi ellenségnek, a szabinoknak a támadása.

A váratlan támadás nagy ijedelmet keltett Rómában. A római sereg ugyan megállította a szabinokat, de végleges győzelmet nem aratott rajtuk. Ezt Tarquinius jórészt annak tulajdonította, hogy lovassága nem volt elég erős.

"Romulus három lovascenturiát (századot) szervezett, én újabb hármat fogok hozzájuk csatolni - gondolta. - Nevemet is megörökítem velük, mert a magam nevével jelölöm meg őket."

És azonnal hozzá is fogott az új centuriák szervezéséhez, mire Attus Navius, Róma legtiszteltebb madárjósa tiltakozott nála:

- Nem lehet, ó, király, sem megváltoztatni, sem újakkal szaporítani a meglevő századokat, míg kedvező jelet nem kaptál a madaraktól.

A király haragra gerjedt. Mint idegen származású nem túlságosan hitt a madarakban, de ezt nem mutatta, hanem hogy megszégyenítse Attust, gúnyosan így szólt hozzá:

- Rajta hát, isteni férfiú, kérdezd meg madaraidat, meg lehet-e azt tenni, amit én most gondolok!

Attus Navius madárjóslatot kért, aztán így válaszolt:

- Igen, meg lehet tenni.

- Nos, tudd meg tehát, én azt gondoltam, hogy te ezzel a késsel ezt a kovakövet itt ni, ketté tudod-e vágni. A madaraid azt jósolták, hogy igen, nos hát fogd mindkettőt, és vágd!

Attus Navius - Tarquinius legnagyobb ámulatára - habozás nélkül kettévágta a kovát, ezt a vasnál is keményebb követ, melyet tűz csiholására használtak.

Ez olyan hírnevet szerzett Attusnak, hogy halála után azon a helyen, ahol ez történt, szobrot állítottak neki. A kovát is oda ásták el, a szobor alá, hogy az utókor se feledkezzék meg erről a csodáról. És ettől fogva oly nagy tisztelet övezte Rómában a madárjósokat, hogy ha bármibe fogtak, hadseregtoborzás, béke vagy háború dolgában, mindig auspiciumot, madárjóslatot tartottak. Minden templom vagy pap felszentelésénél jelen voltak az augurok. Népgyűlést csak akkor lehetett tartani, ha az augur kedvező jóslatot hirdetett. A madarakat két osztályba sorozták: olyanokra, amelyek hangjukkal adtak jelt, mint például a holló, bagoly, harkály, kakas, és olyanokra, mint a sas, ölyv, galamb, amelyeknek repülése és száma volt a jóslás alapja. Az auspiciumot ezentúl egyetlen hivatal sem mellőzhette, de még a király sem. Tarquinius nem változtatott a lovasság rendjén, hanem minden század létszámát megduplázta, úgyhogy most már egy lovascenturia nem háromszáz, hanem hatszáz emberből állott. Megerősítve a lovasságot, most már Tarquinius akart leszámolni a szabinokkal. Újból megindult a háború. Az Anio folyó partján állt szemben a két sereg. A parton nagy mennyiségű fa hevert, főleg építkezéshez szükséges gerendák és dorongok. A király megparancsolta, hogy titokban készítsenek tutajokat, a dorongokat pedig rakják a tutajokra, és gyújtsák meg. Úsztak a tutajok az égő dorongokkal a sebes vizű Anion lefelé, és mert a szél is alkalmasan fújt, a folyó rövidesen teljes szélességében tűzbe borult. Valamivel lejjebb, a szabinok harcvonala mögött állt egy cölöpökre vert híd, ezen vonultak fel és csak ezen vonulhattak vissza a szabinok. De mielőtt észbe kaptak volna, a vízen úszó máglyák már odaértek, a cölöpökön fennakadtak, és a szél segítségével lángba borították a hidat.

Ezzel egyidejűleg megindult a római támadás. A szabinok közül a gyávábbak az égő látványtól is megrémülve, már az ütközet elején megfutamodtak, és minthogy a hídon át nem menekülhettek, vakon belerohantak a vízbe, és ott pusztultak el. Fegyvereiket az Anio sodorta magával, bele a Tiberisbe, az pedig továbbvitte Róma felé. Így történt, hogy a város lakói előbb szereztek tudomást a győzelemről, mintsem a győzelem hírnöke megérkezett.

E csatában különösen a lovasok tűntek ki. Tarquinius számítása bevált. A lovascenturiák eldöntötték a csata sorsát. A szabinok menekültek, Tarquinius üldözte őket. A zsákmányt és a foglyokat Rómába küldte, a csatatéren elszórt fegyverekből pedig hatalmas máglyát rakatott, és Vulcanusnak, a tűz istenének tiszteletére felgyújtatta.

Azután folytatta az üldözést. A szabinok ügye veszve volt, nem maradt számukra más hátra, mint hogy békét kérjenek.

Tarquinius Collatia városát és a körülötte elterülő termékeny földeket elvette tőlük. Mint ez időben minden, ez is szertartásosan, kellő formaságok szerint történt. A király megkérdezte Collatia követeit:

- Ti vagytok-e Collatia követei? Titeket küldött-e Collatia népe bejelenteni, hogy megadjátok magatokat és a collatiai népet?

- Mi vagyunk - hangzott a válasz.

- Vajon képes-e a collatiai nép a maga sorsában dönteni? - kérdezte tovább a király.

- Képes - válaszoltak a követek.

- Átadjátok-e magatokat és a collatiai népet, a várost, földjeit, vizét, határait, szentélyeit, házi eszközeit, mindent, ami isteneké vagy embereké - átadjátok-e mindezt az én hatalmamba és a római nép hatalmába?

- Átadjuk.

- Én pedig elfogadom - fejezte be a szertartást a király. A magát megadott Collatia városát és annak vezetését rábízta elhalt testvérének fiára, Egeriusra. Ennek született itt egy fia, aki a városról a Tarquinius Collatinus nevet kapta.

A szabin háború befejeztével a király visszatért Rómába, és diadalmenetet tartott.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.