Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A Bűnös út

2009.07.23

A BŰNÖS ÚT

Servius Tulliusnak már uralkodása kezdetétől fogva gondot okozott Tarquinius Priscus két fia: Lucius és Arruns.

"Nem gyűlölnek-e ezek engem - töprengett magában -, hogy én lettem a király? És ha gyűlölnek, ki kezeskedhetik róla, hogy nem kísérlik meg ugyanolyan eszközökkel visszaszerezni jogaikat, mint Ancus fiai?"

Hogy lefegyverezze és magához láncolja őket, két leányát, mihelyt felserdültek, hozzájuk adta feleségül. Úgy vélte, most már nyugodtan alhatik felőlük.

Servius két leánya, akiket római szokás szerint apjuk után Tulliának hívtak, két egymástól egészen eltérő természetű és jellemű nő volt. Az egyik Tullia szelíd és gyöngéd, a másik vad és szenvedélyes. A szelíd Tullia Luciusnak, a vad Tullia Arrunsnak lett a felesége. És a természet különös játéka folytán Lucius ugyancsak vad, míg Arruns szelíd természetű volt. Így hát a bárány az oroszlánnal, a galamb az ölyvvel került össze. Nem is volt szerencsés a házasságuk. Állandó torzsalkodás volt köztük, nem fértek össze, mint ahogy a víz nem fér össze a tűzzel.

Servius erről mit sem tudott. Azt sem, hogy a királyi ifjak közül Luciusban erősen él az uralomvágy, és hiába lett a veje, leányának férje, irigységét és gyűlöletét ez a rokoni kötelék nem szüntette meg. Egy alkalommal azonban Servius felfigyelt Lucius szavára, aki azt mondta, hogy ő, mármint Servius Tullius, a nép megkérdezése nélkül foglalta el a trónt. Való igaz, de a magyarázatot Tarquinius Priscus halálának körülményei adják meg. Azért okosabbnak látta, ha megkésve is, de megkérdezi a népet. Nyugodt lélekkel mert kiállni a nép elé. Nemcsak azért, mert igazságos alkotmányt adott neki, hanem mert a háborúk befejezése után a földet, amit az ellenségtől elvett, szétosztatta a nép között, hogy mindenkinek jusson belőle.

Összehívta tehát a népet, és feltette nekik a királyválasztás szertartásos kérdését:

- Akarjátok-e, parancsoljátok-e, hogy én uralkodjam Rómában?

Hatalmas és egyhangú "igen" volt a válasz. Ilyen egyetértés talán még egy király választásánál sem mutatkozott.

Az ifjú Lucius Tarquinius azonban nem vesztette el a reményét. Nem a népre, hanem az atyákra, a szenátusra számított. Tudta, hogy az atyáknak nem tetszik, hogy a nép földet kapott, és hogy Servius a népnek kedvezett. Lucius tudott erről, és alig várta az alkalmat, hogy a szenátus tanácskozóhelyén, a kúriában bevádolhassa Serviust.

Míg Lucius terveket szőtt a hatalom megszerzésére, öccse, Arruns erről mit sem akart tudni. Csillapította bátyját, és igyekezett lebeszélni minden erőszakos tettről. Mikor erről felesége, a vad és szenvedélyes Tullia értesült, szidalmazni kezdte férjét.

- Lucius, a bátyád, az az igazi férfi, nem te! Azon meglátszik, hogy király volt az apja. Te? Te nem vagy jó semmire. Férfit kaptam, de olyan hitványat, hogy még én, az asszony is fölötte állok merészségben!

A vad Tullia rájött, hogy neki nem Arrunshoz, hanem Luciushoz kellett volna hozzámennie. Szerelemre gyulladt Lucius iránt, és az viszonozta szerelmét. Nem tartották elviselhetőnek, hogy továbbra is együtt éljenek olyanokkal, akiknek a természete annyira elüt az övéktől.

- Ha téged adtak volna férjemül az istenek, hamarosan a mi házunkra szállna az uralom, amit most kénytelen vagyok az apám házán látni - mondta Tullia.

- Ha te lettél volna a feleségem, nem az a jámbor Tullia, már régen rábírtál volna a cselekvésre - mondta Lucius.

Hogy ne legyen, aki tettükben őket gátolja, esetleg elárulja, gyilkos módon, méreggel megszabadultak házastársuktól. Mindketten majdnem egy időben lettek özvegyek, aztán házasságot kötöttek.

Servius király, meggyászolta leányát és vejét, de még mindig gyanútlanul töltötte napjait, és nem is sejtette, hogy a veszély egyre jobban közeledik feléje. Mert Tullia, most már Lucius felesége, nem nyughatott, éjjel-nappal zaklatta férjét.

- Csak nem engedjük - mondotta -, hogy amit eddig tettünk, hiábavaló legyen? Akkor kár volt eltenni láb alól Arrunsot és a szelíd Tulliát. Arruns nem volt igazi férfi, nem is gondolt arra, hogy ő - Tarquinius Priscus fia lévén - méltó a királyságra. De ha te valóban az vagy, akinek hittelek, amikor nőül mentem hozzád, akkor hajlandó vagyok téged uramnak és királyomnak nevezni. Ha azonban nem vagy az, a házastársainkon elkövetett gyilkosság bűnét csak tetézzük, ha most tétlenkedünk. Hát miért nem fogsz már hozzá? Hiszen nem Korinthusban vagy, ahonnan családod származik, még csak nem is Tarquiniiban, mint apád, hogy el kellene távoznod onnan, helyet keresni az uralkodásra! Itt vagy, itt vannak őseidtől reád maradt házi isteneid, itt van atyád képmása, itt ez a királyi ház, a házban a trónszék, itt a Tarquinius név: hát nem tesz, nem kiált mindez téged királlyá? Vagy csak bátorságod nincs hozzá? Akkor meg miért hitegeted az embereket? Azt akarod, hogy folyton csak úgy beszéljenek rólad: a király fia? Én, ha neked volnék, nem hagynám ezt. Ha pedig gyáva volnék, visszamennék Tarquiniiba vagy egyenest Korinthusba, ahonnan családom jött! Testvéredhez vagy te csak méltó, nem atyádhoz!

Máskor megint rákezdte:

- Én magamat is vádolom. Itt volt ez az idegen asszony, Tanaquil. Az meg tudta csinálni, hogy először a férjének, azután a vejének megszerezze a trónt. Én meg, aki királyi apától származom, a kisujjamat sem mozdítom, hogy valakit uralomra juttassak, vagy hogy valakit megfosszak attól.

Így ment ez napról napra. Lucius végül is nem bírta tovább a zaklatást, és hozzáfogott, hogy Tullia akarata szerint lerombolja Servius királyságát. Először fölkereste azokat a szenátorokat, akiket még atyja, Priscus emelt az atyák sorába.

- Emlékeztek-e még - kérdezte tőlük -, mennyi jótéteményben részesültetek Tarquinius Priscustól? Én, a fia, mindezekért most ellenszolgáltatást várok. A hálát atyám iránt ezzel mutatjátok meg.

Azután az ifjakat járta végig, és megajándékozta őket. Azonfelül fűt-fát ígérgetett, ha segítségére lesznek, és nem mulasztotta elsorolni azt sem, hogy mi minden vétke van Serviusnak. Ily módon aztán elérte, hogy híveinek száma napról napra gyarapodott. Végül egy szép napon úgy látta, ütött a cselekvés órája.

Fegyveres csapattól kísérve a fórumra ment, majd berontott a kúriába, a tanács házába, és ott helyet foglalt abban a székben, melybe egyedül a királynak volt joga beleülni. Majd küldöncöket menesztett az atyák után.

- Mondjátok nekik, jöjjenek, és üdvözöljék Tarquinius királyt.

És az atyák jöttek, nem várattak magukra; némelyek, mert már előre tudták, hogy mi megy itt végbe, és helyeselték Lucius eljárását, mások, mert megijedtek, és féltek, hogy bajuk származik abból, ha nem jönnek üdvözlésre. De jöttek már csak azért is, mert oly hirtelen történt, ami történt, olyan váratlanul, hogy nem volt idejük higgadtan megítélni a helyzetet. Még az a hír is elterjedt, és ennek is sokan hitelt adtak, hogy Servius Tullius meghalt.

Mikor az atyák összegyűltek, Lucius Tarquinius beszédet intézett hozzájuk:

- Atyák, gondoljátok csak meg, hogy miután atyám gaz gyilkosság áldozata lett, ez a hitvány fattyú, ez a rabnőtől származott rabszolga foglalta el előlem a trónt, mely engem illetett meg. És vajon tiszteletben tartotta-e a törvényeket? Nem mellőzte-e a szokásos interregnumot, megkérdezte-e a népgyűlést? Sőt! Fittyet hányt a nép szervezetére, semmibe se vette a ti beleegyezéseteket, nem kérte, hogy erősítsétek meg uralmában. Így lépett trónra, melyet egy nőtől kapott ajándékba. Így lett király ez az aljanépet szerető ember, azok királya, akik közül maga is származott. Mások tisztességét nem becsülte, az előkelők földjét elvette, hogy azután a leghitványabb népségnek adja át. Minden terhet, amit hajdan közösen viseltünk, az előkelők nyakába varrt. Fölbecsülte vagyonotokat, hogy a gazdagságtokra mosolygó szerencse gyűlöletet ébresszen. Mindent összeharácsolt, amihez csak hozzájutott, hogy azután a legrongyosabbak között szétoszthassa, és népszerűségét növelje...

Idáig ért beszédében, mikor Servius király, akit egy hírvivő sietve értesített a történtekről, belépett a kúria tanácskozótermébe, és rákiáltott:

- Mi dolog ez, Tarquinius?! Hogy merészelted te, amíg él a király, összehívni az atyákat, és micsoda vakmerőség beleülnöd abba a székbe, mely egyedül engem illet?

Lucius vadul szavába vágott:

- Apám trónszéke engem illet, nem egy rabszolgát! Én vagyok a király fia, királyságának én vagyok az örököse! Elég volt már a hosszú önkényből, mellyel gúnyt űztél uraidból, takarodj innen, pusztulj a szemünk elől!

Erre a hangra már az egész szenátus felindult. Az atyák két pártra szakadtak, és csúnyán szidalmazni kezdték egymást. A nagy lármára a nép is összecsődült, voltak, akik Tarquiniusnak és voltak, akik Serviusnak fogták pártját. Ekkor Tarquinius, végsőre elszánva magát, odarohant Serviushoz, megragadta palástjánál fogva, kivonszolta a kúriából, és lelökte a lépcsőn. Servius lezuhant a földre. Tarquinius pedig visszatért a kúriába, hogy a szenátusra rákényszerítse a maga akaratát.

Az öreg király a zuhanástól csak elszédült, de nem ájult el. Lassan összeszedte magát, és néhány hűséges szolgától kísérve elindult hazafelé. De mikor elért az úgynevezett Cyprusi útra, a Tarquinius által utána küldött üldözők utolérték és megölték. A nép között elterjedt az a hír, hogy ez a gyilkosság Tullia utasítására történt. Az bizonyos, hogy Tullia kocsin érkezett a fórumra, és kihívta férjét a kúriából.

- Üdvözöllek, uram és királyom! - mondta. - Első akarok lenni, aki így szólítlak.

Tarquinius visszatért az ülésre, Tullia pedig kocsijával indult hazafelé. Mikor befordult a Cyprusi útra, a kocsis ijedten megrántotta a lovak zabláját, megállította a kocsit, és rámutatott az ott heverő, meggyilkolt Serviusra.

- Nézd, úrnőm...

De Tullia rákiáltott a kocsisra:

- Hajts, hajts keresztül a holttestén! Úgy hajts, hogy az arcán vágjon át a kerék!

A kocsis szót fogadott, és a vér telefröcskölte magát Tulliát is.

Bűnét a római nép sohasem bocsátotta meg, és az utat, ahol ez a szörnyűség történt, elnevezte Bűnös útnak.


TARQUINIUS SUPERBUS

Lucius Tarquinius tehát elérte célját. Servius Tullius holttestén keresztül eljutott a trónig. Nem sokáig hívták Luciusnak, hanem tettei és magatartása után Superbusnak. Gőgösnek; így írta be nevét a római történelembe. Gőgös, dölyfös, kegyetlen ember volt, méltó férje a gonosz Tulliának. Kegyetlenségére mi sem jellemzőbb, mint hogy meggyilkolt apósát eltemetni sem engedte.

- Romulus is temetetlen halt meg - mondta gúnyosan -, legalább ebben hasonlítson hozzá.

Uralkodását azzal kezdte, hogy az atyák közül azokat, akik a szenátusnak azon az emlékezetes ülésén Servius mellett foglaltak állást, kivégeztette.

Mivel attól tartott, hogy - miként ő tette Serviusszal - vele szemben is erőszakot alkalmaznak, személyes biztonságára nem elégedett meg tizenkét lictorral, hanem egész testőrcsapatot szervezett.

Semmiféle jog vagy törvény nem volt előtte szent. A népet nem kérdezte, az atyák jóváhagyását nem kérte uralkodásához. Nem remélte, sőt nem is kívánta, hogy megkedveljék, ehelyett a félelmet és rettegést választotta királyságának alapjául. Hogy minél többen érezzék ezt a rettegést, felségsértési pereket zúdított egyesekre. A perek által egész csomó embert távolított el útjából, hol halálos ítélettel, hol száműzetéssel. Amikor "kegyesen" járt el, csak a vagyonát kobozta el a vádlottnak, még ha nemhogy bűnös nem volt az illető, de még a gyanú árnyéka sem fért hozzá.

Az atyák sorait alaposan megritkította, és a hézagokat nem töltötte be. Az volt ugyanis a szándéka, hogy a szenátus minél kisebb létszámú legyen, és ahogy tagjainak száma, úgy befolyása is csökkenjen. Egyébként ezt a megtizedelt szenátust sem kérdezte meg soha, semmiféle ügyben. Ő volt a királyok között az első, aki megszegte a régi törvényt, hogy a királynak az államot érintő minden ügyben először a szenátust kell megkérdeznie. Ő nem tárgyalt sem a néppel, sem a szenátussal, annak üzent háborút, akinek akart, azzal kötött szövetséget, akivel jónak látta. Jelszava volt: "Oderint, dum metuant" - vagyis: gyűlöljenek, csak féljenek tőlem!

Jellemző rá, hogy barátokat csak a szomszéd latinok között szerzett. Leányát előkelő latin emberhez adta feleségül, és e házasság révén számos családdal került rokonságba. Egyszer megbeszélésre hívta a latin előkelőket a ferentinumi ligetbe.

- Jelenjetek meg pontosan - szólott üzenete -, mert fontos, mindkét népet érintő dologról lesz ott szó.

A latin előkelők szép számban megjelentek a kitűzött nap reggelén. Csak Tarquinius késett. Már a nap megtette fele útját az égen, ő még mindig nem jött.

A várakozók egyre türelmetlenebbek lettek, és előbb morogva, majd nyíltan is kitörtek ellene. Különösen az Aricia városából való gazdag és nagy tekintélyű Turnus Herdonius kelt ki a késlekedő Tarquinius ellen.

- Nem csodálom - úgymond -, hogy Rómában a Gőgös csúfnevet kapta. Mert van-e pimaszabb és gőgösebb dolog, mint így csúfot űzni a latinokból? Kiráncigál bennünket otthonunkból, ő meg, aki az egész gyűlést kitalálta, nem jön meg. Nemsokára lemegy a nap, és ő még nincs itt. Úgy látszik, a türelmünket akarja próbára tenni. Ha látja, hogy szelíd birkaként tűrünk, engedelmesen meghajtott nyakunkra lép. Nem kétséges: arra áhítozik, hogy felettünk, latinok felett is uralkodjék. Még ha a saját alattvalói jó szívvel bírták volna rá az uralomra, talán mi sem idegenkednénk annyira tőle. De még akkor sem szívesen ismernénk el királyunknak! Hiszen ez a Tarquinius nem miközülünk való. De hát egyáltalán: rábízta valaki erre a Tarquiniusra az uralmat? Senki a világon! Úgy szerezte testvér- és apagyilkossággal! És ha már az övéi gyűlölik, rettegnek tőle, hiszen halomra öldösi, számkiveti, vagyonuktól megfosztja őket, mi, latinok, jobbat várhatunk tőle? Semmiképpen sem! Ha rám hallgatnátok, velem együtt mind hazajönnétek, és ezután magatok is olyan pontosan jönnétek el a gyűlésre, mint az, aki kitűzte.

Ilyeneket és hasonlókat mondott, a legtöbben helyeseltek neki. Csak az óvatosabbak tartózkodtak véleményt nyilvánítani, mert féltek Tarquiniustól. Ekkor érkezett meg a király. Turnust kivéve mind siettek üdvözlésére, s ő néhány szóval magyarázatot adott, hogy miért késett.

- Hivatalos elfoglaltságom volt. Egy apa és fia között peres ügy támadt, azt kellett elintéznem. Minthogy ezzel a nap legnagyobb része eltelt, és most már késő van, csak holnap terjesztem elétek, amiről ma szándékoztam beszélni.

Turnus Herdonius azonban nem volt megelégedve ezzel a magyarázattal, és ennek hangosan is kifejezést adott:

- Miért kellett ezzel az egyszerű üggyel, király, annyi időt vesztegetned? Nincs egyszerűbb dolog, mint apa és fiú között a nézeteltérést elintézni. Néhány szóval rendreutasítod a fiút, vagy ha még ezután sem engedne, megbünteted. Az apa és fiú közötti perben csak a fiú lehet a vesztes. Minek kellett ezzel annyi időt elpocsékolnod, és ennyi embert megvárakoztatnod? - Ezzel fogta magát, és eltávozott a gyűlésről.

Tarquinius látszólag nem vette zokon e szavakat, valójában azonban meggyűlölte Turnust, és mikor megtudta, miket mondott ellene távollétében, elhatározta, hogy elteszi láb alól. Nyíltan nem adhatott ki parancsot ellene, hiszen a latinoknak mégsem volt királya, hanem gonosz cselt eszelt ki elpusztítására. Magához hívatta Turnus egyik rabszolgáját (mert ez időben az urak sehová sem mentek kísérő rabszolga nélkül), és így szólt hozzá:

- Ide figyelj, rabszolga! Itt van ez az arany, fogd, a tiéd. Amikor este a sátradba egy csomó kardot behordatok, te azt nem veszed észre, mert már alszol. És főleg nem fogsz erről fecsegni! Az életeddel felelsz érte!

A rabszolga elment. Az éjszaka hamarosan leszállt a ferentinumi ligetre. Másnap kora hajnalban Tarquinius fellármázta és magához rendelte a latin előkelőségeket. Feldúlt arccal fogadta őket, mint akit valami rendkívüli esemény izgatott fel.

- Most már világos - kezdte mindjárt hangos szóval -, hogy az istenek akarták tegnapi késésemet, mind a magam, mind a ti javatokra. Tudjátok meg, hogy Turnus Herdonius gyilkos merényletet tervez ellenem és ellenetek, akik népetek vezetői vagytok, hogy azután a latinokon egyedül uralkodhassék. Tulajdonképpen már tegnap akarta tervét végrehajtani, de mert én késtem, mára halasztotta. Mint nekem jelentették, reggel ott lesz a meghirdetett gyűlésen fölfegyverkezve, összeesküvő bandájával együtt. Mert azt mondják, rengeteg kardot hordatott össze, hogy kéznél legyen. Hogy igaz-e vagy sem, rövidesen meggyőződhetünk róla. Kérlek, gyertek velem most azonnal Turnus szállására.

Tarquinius jól számított. A latin előkelők jól ismerték Turnus vakmerő természetét, és valamennyien hallották előző nap türelmetlen kifakadását. Sőt az is hihető volt, hogy Turnus csak azért mondott le a gyilkos tervről, mert Tarquinius oly sokat késett. Egyszóval semmi lehetetlent nem találtak abban, amit a király mondott. Így hát követték Turnus szállására. A mit sem sejtő Turnust fölverték álmából, és Tarquinius fegyveresei azonnal körülvették. Közben a sátor különböző zugaiból előhordták az oda elrejtett kardokat. Most már tagadni sem lehetett, a napnál is világosabb volt Tarquinius igaza.

Turnust, aki hiába tiltakozott, meg sem hallgatták, a gyűlés elé hurcolták. Mikor a gyűlés résztvevői meglátták a halomra hordott kardokat, olyan düh fogta el őket, hogy tárgyalásra sem kerülhetett a sor, mert Turnust fogták, és letaszították a Ferentina patak forráskútjába. Rőzsét hajigáltak föléje, majd köveket, s így fojtották a vízbe.

Tarquinius pedig elérte célját. Megszabadult ellenségétől, a többiek pedig most már vakon engedelmeskedtek neki.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.